Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna Puháján új levél görbül már szeliden, Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen, S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma. ..

Tavaszban, amikor a hősugár se karmol, Csak mintha illatos közelü szűzkisasszony Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom: A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...

Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék, Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dudolgat, Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat, S kék csipkével beszegné az útakat az árnyék...

Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom, Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét, Ballagó bogarat kék párjához terelnék, S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...

Olvasnék eltünődve, mily titkos, furcsa műszer A költők tolla, mely amíg betűket rajzol, A néma vonalakból finom, tündéri jaj szól: Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel...

S elfáradnék, s nem kéne zsongító mérgü vegyszer, Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit, S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit, Milyen lesz, amelyik hozzám szökik le egyszer...

S ocsúdva, messzi néznék a kék fátylú oromra, Jön-e már kedvesem, s mivel várjam, s hogyan? Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam, Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?

Ó, jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor, Be keserű utánad az árva lélek íze, Elég már... csak aranyfüst az álmok dőre dísze, S a józanult agy újra hűs kétszerkettőt számol...

Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény, A merengést, de lásd, oly jó, ha még terem Pár álom, elfeledni: ezer fejszés teren Mint ritkul drága erdőnk: ember, hit és remény...

Hadd zengjen még a költő ábrándot, vígaszt, halkat, Magának s másnak is: körül sok dermedt társa, - Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjü hársfa Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat...