1.
Felejteni jöttem, feledni, hogy szívem fáj.
De bánatom nőttön-nőtt, látván, hogy megfagyott a táj.
Jöttem nézni a napfelkeltét s nevetni rajta,
De a napot eltakarták a felhők, s csak sírni tudtam.
2.
Könnyem hull egyre, de földet sosem ér,
Megfagyott arcomon, mi örökre bennem ég.
Feledni akartam a gyötrő emlékeket,
De belém égett, elfeledni sosem lehet.
3.
Azt hittem elmúlhat örökre, mint egy rossz álom,
De ostoba ábránd volt ettől sosem szabadulok.
Együtt kell élni a jó és rossz emlékekkel,
Elfeledni nem lehet, csak megfakul az érzelem.
4.
El kell hát fogadni, hogy nincs elmúlás,
Csak tompulhat a fájdalom, s majd már nem fáj.
Hát új életet kezdek, új útra lépek,
Elzárom a kínokat, hisz vár rám az élet.
5.
Hátat fordítok a megfagyott víznek, a tájnak,
Tovább kell lépnem, hisz sokan várnak.
Fájdalmaim, bánatom elzárom mélyre,
Befagyasztom a múltat, hogy a jövőm éljen.
6.
Bár feledni jöttem feledni, hogy szívem fáj,
A látvány mi elém tárult még jobban bánt.
Hátat fordítok hát, s nézem a jövő merre sodor,
Elfeledem, miért jöttem, elfeledem mi a fájdalom.
7.
Ábrándok útja ez, de ha sorsom ez, hát legyen,
Az álomból talán így fel sosem ébredek.
S ha álmodok, a nap süt és szép lesz a táj,
És talán én sem sírok és nem lesz, ami fáj.
