A prekolumbián (azaz a Kolombuszt, vagyis Amerika felfedezését megelőző) magaskultúrákat a gyarmatosítók teljesen elpusztították. Így az inkák, maják, aztékok vallási hiedelmeit csak a 16-17. századi spanyol hittérítők tudósításai alapján, a fennmaradt legendákból és régészeti leletek segítségével próbálták és próbálják a kutatók rekonstruálni.
Leghíresebb és legfényesebb bálványuk Huitzilopochtli volt. Szobrát fából faragták ki, s egy kék padon ülő férfialaknak ábrázolták. A pad egyben hordszék is volt, amelynek minden sarkából egy-egy kígyófejben végződő rúd nyúlt ki. A szobor a toronytemplom egyik helyiségében állt.
A templom piramisán felvezető lépcső teteje és a templomépület között utca húzódott, a szabad térség közepén pedig egy nagy cölöpsor állt. Az oszlopok át voltak lyuggatva az aljuktól a tetejükig, a nyílásokon pedig egyik oszloptól a másikig rudakat helyeztek el. Ezekre a rudakra emberi koponyákat fűztek fel, minden karóra körülbelül 20 fejet. E rémisztő helyen, a templom udvarán, ahol két kolostor is állt, érdekes módon ifjak nevelkedtek. A világtól elvonultan élő fiúk és lányok. A fiúk 18-20 évesek voltak, szegénységben, szüzességben, engedelmességben éltek. Ők gondoskodtak a szertartásokhoz szükséges tömjénről, tűről, ruházatról, napi feladatuk a vezeklés volt. Az éjféli tömjénégetés után elvonultak egy elhagyott helyre, hogy ott áldozatot mutassanak be. Ez általában a következőképpen zajlott: obszidián pengével megkarcolták lábikrájukat, a vérrel pedig bekenték halántékukat a fülük aljáig, majd pedig egy tóhoz mentek, és ott lemosták magukat. Az ilyen fajta kötelező vezeklés egy évig tartott, az esztendő lejártával hazamehettek, megházasodhattak, s élhették tovább hétköznapi életüket.
Az ifjak házával szemben állt a lányok lakhelye. Számuk megegyezett a fiúkéval, ők azonban fiatalabbak voltak, mindössze 12-13 évesek. Ők is szűzi, vezeklő életet éltek. Feladatuk volt a templom tisztán tartása, az ételek elkészítése a bálványoknak, és a papoknak. Vezeklésük is hasonlatos volt a fiúkéhoz, csak nekik nem a lábukból, hanem a fülükből kellett vért serkenteniük, s nem tóban, hanem a házukban található medencében fürödtek le. Egy év után aztán ők is távozhattak, s megházasodhattak.
Huitzilopochtli bálvány ünnepén a lányoknak el kellett készíteniük a bálvány alakját, tésztából. Ez nem volt egyszerű feladat, hiszen a tészta alak mérete meg kellett egyezzen a faszoboréval. A tészta-Huitzilopochtli-t hordszéken hozták az áldozás színhelyére, majd a virágokkal telehintett templomban átadták a fiúknak, akik aztán körbe-körbe hurcolták. Ekkor következett az igazi áldozat. Hat pap az áldozati kőhöz lépett, öten lefogták az áldozatot, egyikőjük pedig ‒ a legmagasabb rangú közülük‒, felvágta az áldozat mellét, s kitépte onnan a szerencsétlen dobogó szívét. Majd felmutatva azt a Napnak a bálvány felé fordult, s belehajította annak arcába. Az áldozat testét ezután letaszították a templom lépcsőjén. Egy-egy nagyobb ünnepen 40-50 embert is feláldoztak így, általában foglyokat, akiket azték közemberek ejtettek foglyul. A szertartás után holttestüket a „tulajdonosok” elvihették, s többnyire megették. Igazán nagy tisztességnek azonban az számított (ez általában a papok és a betegek kiváltsága volt), ha valaki a tészta-istenszoborból ehetett.
Hasonlóan kegyetlen volt Tezcatlipoka, a szárazság istenének ünnepe is. Maga a bálvány csillogó, fekete kőből készült, s különféle díszeket (nyakláncokat, fülbevalókat, tollakat) viselt. Ékszereit egy aranykorongra fűzték össze, s ez a tükörre emlékeztető „szerkezet” utalt arra, hogy Tezcatlipoka ebben mindent lát, ami a világban történik. A bálvány egy teremben „lakott”. A bejáratot mindig függöny takarta, s a helyiségben állandó félhomály uralkodott, ide csak a bálvány papjai léphettek be. Tezcatlipoka ünnepe mai időszámításunk szerint május 19-re esett. A szertartás előestéjén a bálványt átöltöztették, s a függönyt eltávolították, hogy e napon mindenki jól láthassa.
Az ünnepre azonban már a megelőző tíz napban is nagy volt a készülődés. Egy templomi méltóság ugyanolyan ruhát öltött, mint a bálvány, s egy fuvolába fújt a négy égtáj irányába. (Ez azt jelképezte, hogy ő most a jelen és távollévőkhöz egyaránt szól.) Majd port vett fel a földről, és megette. Ugyanígy tettek az őt követő hívők is, akik ha bűnösök voltak, a fuvolaszó alatt állítólag nagy félelmet éreztek. Ilyenkor azért könyörögtek istenükhöz, hogy ne derüljön fény vétkeikre, s rengeteg tömjént is ajánlottak a bálványnak, hogy bűneik miatt érzett haragját valahogy csillapítsák.
Az igazi ünnepnapon aztán feketére mázolt papok, egy ‒ a bálvány ruhájába öltöztetett ‒ rabszolgát hurcoltak körbe egy hordszéken. A leendő áldozatot ekkor ugyanolyan tisztelet övezte, mint magát a bálványt. A ceremónia közben folyamatosan érkeztek a hívők, s ajándékokat hoztak. Fürjeket, ékszereket, tömjént és kukoricacsöveket, amelyeket a papoknak adtak át. A szertartás ezen az ünnepen is, mint Huitzilopochtli ünnepén, emberáldozattal végződött. E jeles napkor szabadultak fel a kolostorban élő szüzek és ifjak is.
