Teljes egészében átszervezik Magyarország oktatását. Ennyi biztos, a többit a heves viták és tiltakozások ellenére balladai homály fedi: nem tudni, hogyan néz majd ki egy tanár, egy diák, egy iskola élete egy, három, tíz év múlva. Mi azért megnéztük, mi az, ami biztos, mi az, ami valószínű, honnan erednek a bajok, mit szeretnének a döntéshozók és milyen (lenne) a jó iskola. Kétrészes cikkünk első felében az alap- és középfokú oktatás helyzetét tekintjük át – természetesen nagyon leegyszerűsítve, nagyon röviden, de amennyire lehet, rátapintva a lényegre.
Láttunk már olyat, hogy diákok csoportba verődve tiltakoznak, de az, hogy több száz gimnazista (!) és egyetemista váratlanul (pontosabban előzetes bejelentés és kiszivárogtatás) nélkül beront egy egyetemre, elfoglal egy előadót és csak a dékán unszolására – és némi rendőrségi jelenlét segítségével – hajlandó kivonulni, hát olyat az elmúlt években nem tapasztaltunk. Az ügyet ráadásul azzal sem lehet elintézni, hogy politikai szervezkedésről volt szó, a szerdai tüntetésen és rohamon ugyanis pártoknak nyoma sem volt, az egy-két megjelent politikust is igyekeztek a háttérbe szorítani, aki pedig pártjelszavas transzparenssel érkezett, azt bizony lekapcsolták.
 |
|
Fotó: Neményi Márton
|
Egy hónapja pedig tízezer hallgató vonult az utcára, bár tény, az jóval szervezettebb megmozdulás volt, vidéki buszokkal, a felsőoktatást jelképező koporsóval és így tovább. Annyi tehát biztos, hogy tényleg valami baj van, legalábbis az érintett tanulók szerint. Meg a szakma szerint. És mintha már „odafentről” is hallani lehetne olyan hangokat, hogy ez nagyon nincs jól így. Mi történik pontosan és mire számíthatunk?
Az nem meglepő, hogy A-tól Z-ig szeretnék megreformálni a magyar közoktatást. A közhelyszámba menő érveket mindenki ismeri: az egyetemek, főiskolák beálltak a tömegképzésre és kétes értékű diplomával rendelkező munkakezdőkkel árasztják el a munkaerőpiacot. Miközben például a jogászok és a médiamunkások még megbízható kapcsolatrendszerrel is alig tudnak elhelyezkedni (amely kapcsolatrendszer egyébként sokkal fontosabb, mint a diploma milyensége), „nem találni egy jó szakit”, alig akad „tisztességes és megfizethető asztalos, vagy fűtésszerelő”. Ráadásul aki teheti – a sikerszakmának számító programozóktól a stabil megélhetést kereső orvosokig -, az egyszerűen lelép.
Az én gyerekem ne járjon olyanok közé!
A baj persze már az alap- és középfokon is megmutatkozik: felmérhetetlen a különbség egy leszakadó régióban vegetáló kisiskola és egy neves pesti gimnázium között. Nem arról van szó, hogy egy munkanélküli családból induló, szegény (rosszabb esetben szegény és szegregált) iskolából kikerülő roma diák rosszabb eséllyel indul, mint fővárosi középosztálybeli társa: arról van szó, hogy nulla eséllyel indul. Csak hogy érezzük a helyzet súlyát: nem pár tízezer, hanem egymillió és egyre nagyobb számú honfitársunkról beszélünk – és itt nem az etnikumra, hanem a szegénységre gondolunk.
A képlet egyszerű: a kis önkormányzatoknak nincs pénze, sorra zárnak be a falusi, kisvárosi óvodák, iskolák, rengeteg gyereknek kilométereket kell gyalogolniuk, hogy bejussanak a városi, szintén komoly gondokkal küzdő intézményekbe, ahol ezek után a legkülönbözőbb felkészültségű és szintű tanuló zsúfolódik össze. A pedagógusszakma számára korábban egyértelmű volt, hogy a helyes út az integrált oktatás, tehát az, hogy a poroszos számonkérés helyett a gyerekek képességeit, kompetenciáját kell szintre hozni, ügyelve az egyéni különbségekre – intelligencia, családi és szociális háttér -, hogy valódi tudással és stabil önképpel engedhessék el őket. Ez persze nem egyszerű, ügyelni kell, hogy olyan (vagy különböző, vagy egységes, de különböző módszerekkel és készségeket használva megoldható) feladatokat adjanak nekik, amelyet teljesíteni tudnak, akár csoportban, akár egyedül. Mindez azonban hosszútávon kifizetődő: a gyerekek sikerélményeket, emberismeretet szereznek, megtanulják, hogy mennyire relatív a „normális” fogalma, empatikusabbak lesznek, felnőtt korban pedig ez a valódi siker kulcsa, nem a családi vagyon.
 |
|
Ahol bejött az integráció: alapítványi iskola a csőd szélén
Fotó: Neményi Márton
|
Csakhogy a tanárok túlterheltek, keveset keresnek, eszközökre, továbbképzésre alig van pénz és idő, arról nem is beszélve, hogy gyakran a tehetősebb szülők és maga az iskola vezetése is szeretne megszabadulni a hátrányos helyzetű diákoktól – „az én gyerekem ne járjon olyanok közé!”. „Biztos, hogy nem könnyű a pedagógusnak egy olyan osztályban órát tartani, ahol a jól motivált, odahaza továbbtanulásra felkészített gyerekek együtt vannak olyanokkal, akiknek a motiváltsága minimális. Biztosan kézenfekvő válasz erre, hogy jó lenne ezektől a gyerekektől megszabadulni” – mondta erről Trencsényi László, a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke. „Így itt a pedagógustársadalom elfáradván a problémák sűrűjében, és beleégvén azokba az oktatáspolitikai ide-odákba, amik az elmúlt húsz évet jellemezték - néhány példaértékű kivételtől eltekintve - feladta az integrált nevelés elvét. És ehhez támogatást kapott a települések középosztályától.”
Harry Potter nem fér bele
Megoldás márpedig lenne. „Csenyétén, amely ugyanilyen elzárt szigetként maradt, ideig-óráig fönnmaradhatott egy csoda” – példálózik Trencsényi. „Volt két vállalkozó pedagógus - Pólya Zoltánról és Komaság Margitról van szó, nevüket meg fogja őrizni a neveléstörténet - akik a '80-as években csupa olyan módszert alkalmaztak, amelyek ma kiátkozottak, legalábbis az új törvény azzá nyilvánította ezeket. Nem osztályoztak, hanem szövegesen értékeltek, nem a tananyagokra fektették a hangsúlyt, hanem kompetenciákat fejlesztettek, a gyerekek érdeklődésére alapozták a munkát, csupa ilyen csúnya hangzású, külföldi technikát vettek át (…).” A házaspár később eljött, az intézmény pedig visszacsúszott.
A most elfogadott és szeptembertől élő oktatási program célja: azonos esélyek biztosítása minden egyes tanuló számára. Ez egyrészt enyhén utópisztikus cél (amelyért ezzel együtt is nyilván érdemes küzdeni), másrészt a fentiek tükrében kimondhatjuk: egy kormányzati cikluson belül lehetetlen, de még kettőn belül is. Harmadrészt – fogalmazzunk így – kérdéses, hogy a köznevelési törvény néven elhíresült csomag tartalma valóban ezt szolgálja-e. A legfontosabb változás, hogy ezentúl minden iskola az állam kezébe kerül, legalábbis anyagilag biztosan. Nem tudni azonban, hogy lesz ezáltal több pénz iskolákra – elveszik a „pénzes” intézményektől és odaadják a szegényeknek? Ha így is lesz, az utóbbiak legfeljebb egy kicsit járhatnak jól (mivel sokkal többen vannak), az előbbiek viszont nagyon rosszul.
Természetesen a számtalan új szabály is jön (óvoda három éves kortól, tizennyolc helyett tizenhat év lesz a kötelező korhatár, ameddig iskolába kell járni, több tesi, kötelező erkölcsi és hitoktatás, a megfelelő intézményekben egész napos iskola), ám legalább ilyen fontos, hogy az új tanterv sokkal jobban megköti majd a pedagógusok kezét, mint az eddigi. Mostantól ugyanis az iskolák tananyaga a központihoz képest csupán tíz százalékkal térhet el, azaz szigorúbban kikötik, mit, milyen módszerrel és milyen példákkal taníthatnak.
 |
|
Hosszú az út az iskoláig
Fotó: Neményi Márton
|
A vita állatorvosi lova a János vitéz lett: a törvény mellett érvelők arra hivatkoztak, hogy így elkerülhető, hogy kimaradjon az oktatásból például Petőfi klasszikus szövege. A tanárszervezetek erre azt válaszolták, hogy egyébként sem maradt ki korábban sem sehol, viszont így nem vehetik elő a Harry Potter-köteteket sem, amely ismerős a gyerekeknek, sokkal lelkesebben használnák és szintén tele van nagyszerű irodalmi példákkal – természetesen megfelelő kontextusban és nem a klasszikusok rovására. Ez persze mind rímel az „egyenlő esélyeket mindenkinek” című érvrendszerre, de gondoljunk csak bele, mennyire más hatást kelt a János vitéz abban az iskolában, ahol a gyerekek már rég megunták az ilyesmit, vagy három megyével arrébb, ahol az ugyanolyan idős diákoknak még az olvasás is gondot okozhat. „Nincs két egyforma gyerek. Az egyenlő szolgáltatás álságos és hazug dolog. Pontosan ezzel teremtődik meg az esélyegyenlőtlenség” – mondta egy interjúban erről Szüdi János szakértő.
Nem éri meg
A program egyik célja kimondva-kimondatlanul is az, hogy a diákokat holmi felsőoktatási ambíciók helyett a szakképzés felé terelje. Ez így leírva teljesen jogos: minden tiszteletünk a szellemi munkásoké, de mégiscsak kőművesek, vízvezeték-szerelők kellenek ennek az országnak, nem még kétszáz filozófus, igaz? Félig: sajnos attól, hogy előírjuk, hogy fel kell tölteni a hiányszakmákat, még nem oldódnak meg a gondok. A szakmunkások, szakképesítéssel rendelkezők közt a munkanélküliek aránya még mindig hatszor (!) nagyobb, mint a diplomások körében – igaz, a pályakezdőknél „csupán” két és félszeres a szorzó. A kétkezimunkás-piacon ugyanis nem lehet megélni még akkor sem, ha elvileg lenne kereslet: a szakmunkásokat alkalmazó cégeknek egyszerűen nincs pénze, ezért megpróbálnak éhbérért minél több, általában olcsó szakiskolákban végzett fiatalt alkalmazni. „Cserébe” a munka fizikailag megterhelő és a körülmények is rémesek, át- vagy továbbképzésre alig van mód, az építőipar állapotáról nem is beszélve. Egy 2010-es adat szerint a hiányszakmákban végzettek kétharmada (!) elhagyja saját szakterületét és megpróbál máshol lavírozni. Azaz igenis vannak rendes kétkezi munkásaink, csak nem éri meg nekik dolgozni is. Az új törvény ráadásul csökkenti az általános műveltség oktatását a szakközépiskolákban, a szakiskolákban pedig a minimálisra korlátozza.
De vissza a gyerekekhez. A vita hevében mintha megfeledkeztünk volna arról, hogyan élnek ők mostanában. A felek ugyan habzó szájjal érvelnek az új szabályok mellett vagy ellen, csakhogy a klasszikus poroszos „számonkérős” kereteken belül teszik mindezt. Leegyszerűsítve: az iskola az, ahol a tanár magyaráz, a gyerek pedig figyel. Csak éppen Magyarországot közben behálózta a szélessáv, a háztartások nagy részében ott az internet, a gyerekek pedig a közösségi oldalakon (is) szocializálódnak: gondolkodásuk, koncentrációs képességük, azaz végső soron idegrendszerük átalakul, berendezkedik az új tartalomfogyasztási formákra. Facebook, YouTube, Wikipedia – a tudás egy részét már nem a tanár, hanem a diák birtokolja, a pedagógusnak kell felzárkóznia és nem fordítva. Hogy is lehetne a bálnák biológiáját tanítani egy csoport gyereknek, akik öt perc alatt meggyőzőbb és megjegyezhetőbb információkhoz jutnak, mint korábban negyvenöt perc alatt? Szerencsére már volt, akinek eszébe jutott, hogy irodalmat oktasson Facebookon. Sőt: ki is próbálta, be is jött. Ez persze nem jelenti azt, hogy a közösségi oldalakat belátható időn belül beépítenék a Nemzeti Alaptantervbe.
