Nem vagyok köztéri ülőalkalmatosság-ügyön profi szakértő, padtörténelemben például kifejezetten műkedvelő. Úgy gondolom, a padhistória urbánus jelenség, a városiasodás velejárója, akkor keletkezett és terjedt el tervezetten a padság, amikor házakkal, háztömbökkel, utcákkal, terekkel, parkokkal kialakult a város. (Faluhelyen is létezett, mintegy az ámbitus külső folytatatásaként a ház kapuja előtt, afféle társadalmi-kapcsolati funkcióban: akik a gazda háza előtti padnál megálltak, sőt arra leültek, jóba voltak a gazdával, akik nem, azok utálták a gazdát, a gazda meg utálta őket.)

Budapesten, gondolom én, a múltmúlt századvég lendületes fejlődésével egy időben jelentek meg városarculat kialakítási program velejárójaként a padok. Eklektikus szecessziósak, kevertmotívumú judendstílusúak, szélesek, jó ülhetőek, hátradőlhetőek, a karelhelyezést illetően kényelmesek. Divatos szakszóval ergonómikusak. Meg szépek is. Ilyeneket lehet látni, teszem azt, a Nyugati pu. nosztalgikus várótermében és az Andrássy úton.

Aztán jött az ostrom, nem kímélte a padokat sem, és amelyik példány éppen maradt, azt a Rákosi-érában mint kispolgári dizájncsökevényt lepusztították. Padilag a hatvanas évek derekán, a városarculat újragondolásával (panelházprogram, neonos portál, eszpresszó-imbisz) léptek egyet: megszületett és terjedt el a betontömbök-ülőke-háttámla kompozíció. Ma is ebből az egyszerű, rossz kinézetű, ámde kényelmetlen, hibás dőlésszögű, kartámla nélküli, keskeny ülőkéjű és háttámlájú – ha az ember nem ügyel, simán kicsúszik közöttük a földre – példánnyal van teli a város.

Amikor a nyolcvanas évek végén a retrohullámot komolyan kellett venni, formatervezési ellenakció indult be, megjelentek a kor életérzését közvetítő (ezt hitték a kiagyalók) telefonfülkék, postaládák, busz- és villamosmegállók meg a padok. Rendes vizuális katyvasz jött létre a sokféle dizájniskola versengéséből a közterületen. Ez a tény már alkalmas a társadalomalakulás gondolati mélyszántására, de én ezt most elhagyom.

Elég annyi, hogy a nyolcadik kerületi Golgota téren, a Mol kúttal srégvizavi, a 99-es buszmegálló mellett van egy pad. Vélhetően ez a padhely is végigélte a padtörténet néhány korszakát, és most pár éve egy modernirányzatú példánnyal határozza meg magát. Annyiban hajaz az ősdarabra, hogy már optikailag kényelmes. Lábak gyanánt van két hajlított fémtalp, arra erősítve keresztben a faülőke, és meghosszabbított, egyben kartámlának is kialakított folytatásán pedig a fa háttámla. Szó, mi szó, nem éppen esztétikai gyönyör, viszont egész jó pad, én jókat ültem rajta. Már nem…

Történt az egyik nap, hogy arra járok, és leülnék egyet. De nem ülök. A pad csökött. Nincs neki háttámlája. Ellopták. Torzóként nyúlik a két vastartó az ég felé. Romhangulat, szétesés, züllés, lejtőfíling. Nem lehet rá ettől az érzéstől és a hátraesés miatt többet ráülni. Vége. Kész.

Ez a groteszk, lopás által csúffá tett, ülhetetlen, nyomorult csonkaság metaforává nőtte ki nekem magát: az történt itt a közterületen a paddal, ami a közéletben juttatással, zsebre vágással, végkielégítéssel meg az összes közvagyonherdálással. Hadd ne mondjam, erről szól itten minden...

Ettől országimázs a pad.