Szőke, pogány lány a szeretőm, engem hisz egyedül és ha papot lát rettenve suttog: csak fű van és fa; nap, hold, csillagok s állatok vannak a tarka mezőkön. És elszalad. Por boldogan porzik a lábanyomán.

Pedig fönn a kertek felé feszület is látja a csókját és örömmel hull elé a búzavirág, mert mindig hiába megcsudálja őt egy szerelmetes, szakállas férfiszentség.

Tizennyolc éves és ha nélkülem van, hallgatva jár, mint erdős partok közt délidőn jár a nyári víz s csillogó gondot ringat magában arról, hogy sohasem telünk el a csókkal és szomorú. Pirul a naptól már az őszi bogyó.

1930. szeptember 1.