Ami a leggyakoribb jelenség, amikor nem szeretnénk ha kicsinyünk hamar felcseperedne, és tudattalanul visszatartjuk egy kicsit. Bekötjük a cipőjét, kivisszük a tányérját, fürdetjük. Ilyenkor nehéz helyzetbe kerülnek a gyerekek, hiszen jól esik a mama gondoskodása, kényelmes is ha mindent megcsinál helyettük, ugyanakkor az ösztöneik, az önállóságra való igényük is ott motoszkál bennük.

A másik oldalon álló szülők, akik túl hamar elengedik a gyerekük kezét, nem tudják, hogy a túl korai, túl nagy követelmény súlyos terhet ró egy kisgyerekre. Hiszen kudarcok érik, és ezek inkább hátráltatják az önállóvá válást.

Persze nehéz lépcsőfokok ezek, de muszáj megtennünk őket, és hagyni a kicsit, hogy a maga tempójában haladjon, sőt az általunk kitűzött feladatokkal segítenünk kell ebben. Az első lépcsőfok, amikor a baba egyedül kezd járni. Eddig mindent a mi segítségünkkel csinált, most totyogó lábacskáival megteszi az első lépéseket – nélkülünk.

Nagyjából ezekben a hónapokban következik az evés terén is, az önállósodás. Sokan a lepotyogó falatoktól és a maszatos ruhától tartva, csak nagyon sokára adnak kanalat a babának, pedig ha 9-10 hónapos korától ő is kap egyet, néhány hónap alatt, de minimum másfél évesen, egyedül fog enni. Legyen egy biztonságos etetőszéke, alatta könnyen takarítható padlóval, a nyakában pedig egy méretes előkét kössünk. Persze eleinte ketten is kanalazzuk a szájacskájába a falaltot, de fokozatosan átveheti az irányítást.

A reggeli kapkodásban sokszor nincs idő kivárni, amíg a bölcsis-ovis korú csemete felöltözik. 2-3 éves korban már ne mi húzzuk rá a ruhákat, csak segítsünk neki, hogy ne tartson félórán át egy reggeli öltözés. Eleinte mutassuk meg, mit hogyan és hová húzzon, majd az első mozdulat után – például a pulcsit húzzuk a fejére  – hagyjuk, hogy ő dugja be a kezecskéit. Később elég, ha csak a kezébe adjuk sorban a darabokat. Ha nem kezdjük el időben az önállóságra szoktatást, még iskolás korban is öltöztethetjük a lustácska csemetét, mert addigra rég rájön, hogy mennyivel kényelmesebb az élet, ha anyu mindent megcsinál helyette.

Az elalvás már nehezebb kérdés. Ismerek olyan anyukát, aki a három éves gyerekét még kézben ringatva altatta el esténként. Próbálta ugyan erről leszoktatni, de természetesen ellenállásba ütközött. A második babát már tudatosan rászoktatta, hogy egyedül aludjon el, a puszi és a simogatás után kiment a szobából, és a kicsi magától elaludt. Persze minden gyerek más, azonban a kisgyerekkori elalvási hercehurcáért csak magunkat, szülőket okolhatjuk. Mert megsajnáljuk, mert lelkiismeret furdalásunk van, mert nem vagyunk elég határozottak, stb.

A nagyobb gyerekek önállósága a közlekedésben is mérhető. Sajnos ma nem engedhetjük el csemetéinket iskolába sem olyan nyugodt szívvel, mint minket engedtek a szüleink. De mégsem kísérgethetjük őket gimnazista korukig. A kényszer sokat segíthet az első lépések megtételében: ha változik a munkaidőnk, időbeosztásunk, vagy kistestvér születik, előfordulhat, hogy muszáj egyedül hazajönnie, edzésre mennie. Erre persze fel kell készítenünk, együtt többször végigmenni az adott útvonalon, hogy ismerje azt. Számoljuk meg a buszmegállókat, és  mindegyiket azonosítsuk valamilyen „érdekességgel” - mint egy pad, furcsa kapu stb. És ne felejtsük el figyelmeztetni a veszélyekre sem!

Az önállóság felé vezető úton a dicsérő szavak csodákra képesek. Meséljünk neki a saját gyerekkorunkról, amikor nekünk sem sikerült elsőre minden. Nincs gyerek, aki ne hallgatná boldogan anyu vagy apu gyerekkori történeteit. De ne csak példálózzunk: meséljük el bátran azt is, amikor hibáztunk!