Amikor elkezdtem gondolkozni a témán, gyorsan rájöttem, hogy a legjobb lesz, ha segítségül hívom kedves baráti körömet, hogy válaszolják meg nekem ők a kérdést, mit tennének, ha már csak egy nap lenne hátra az életükből. Azt persze nem árultam el, hogy mi lesz a témája kicsiny társaságunk összejövetelének, így sokukat váratlanul ért a kérdésem, amikor egy csendes, tóparti kerthelységben leültünk, némi hűsítőt rendelve magunknak. Volt, aki rám „rontott” azzal, hogy ez nem olyan kérdés, amin gondolkozni szoktak az emberek, bár kérésemre a legtöbben mégis azonnal elmélkedni kezdtek.

Géza volt az első, aki megszólalt, és kijelentette, hogy ha már csak ennyi ideje lenne hátra a Földön, ő biztosan csupa olyan dolgot tenne, amit eddig soha sem. Minden lánynál próbálkozna, aki megtetszik neki, áldozna a bor és a mámor oltárán. Kipróbálna esetleg azt is, milyen lehet kirabolni egy bankot, vagy elmenne egy vadvízi evezésre. Szórakozna, bulizna, ahogy a csövön kifér az utolsó 24 órájában.   Anna azon a véleményen volt, mikor rákerült a sor a kérdés megválaszolásában, hogy ő bizony semmit sem tenne másképpen, mint amit eddig életében. Elköszönne a szüleitől, a családjától, és mindenkitől, aki fontos neki, majd a hátra lévő idő nagy részét a számára legfontosabb emberrel: a férjével töltené. Kitalálnának mindenféle jó programot, elmennének kirándulni azokra a helyekre, ahová mindig is szívesen mentek, és beszélgetnének csendesen kettesben mindarról, ami a közös életüket jelentette. Esetleg ha bele férne az idejébe, olvasna egy jó könyvet, főzne valami finomat még utoljára.  

Olga sokáig morfondírozott, mire válaszolt. Azt mondta, hogy csatlakozik Anna véleményéhez, hogy ő sem kezdene semmi szokatlanba életének utolsó napján, de biztos, hogy senkinek sem mondaná el, hogy már nincs sok ideje hátra. Azzal indokolta, hogy nem szeretné látni a szeretteinek az ijedt tekintetét, és nem akarja, hogy aggódjanak érte. Hiszen úgyis mindenki meghal egyszer, és lássuk be, elég ritka az, hogy valaki órára pontosan tudja, mikor hagyja itt a földi létet. Fölöslegesen nem izgatna fel senkit ezzel, és inkább megpróbálná élvezni, ami még megadatott neki. Szeretkezne a szerelmével, elmenne a kedvenc étterembe, valami nagyon drágát és finomat enni és a legtöbb időt a családjával töltené ő is.   Aztán olyan is volt, aki – feltehetően a legjobban – leírta a valóságot. Betti barátnőm elmesélte, hogy egyszer, egy sajnálatos baleset következtében már átélte, milyen érzés az élet és a halál vékony mezsgyéjén egyensúlyozni. Így azonnal hozzá tette, hogy nem tudja elképzelni sem, hogy ezt 24 órán keresztül kelljen átélnie: ugyanazt a halálfélelmet, amit akkor érzett. Ha ez mégis megtörténne, tette hozzá, biztosan nem tudna hideg fejjel gondolkodni, és teljes letargiába esve csak sírna, amíg bele nem fáradna.  

„Érdekes” módon egy dolog volt, amit mindenki említett, amikor feltettem a kérdést a barátaimnak, hogy mi az, amit biztosan megtennének, ha már nem lenne holnap este nekik. Mégpedig az, hogy „bizonyos” emberekkel rendeznék „bizonyos” ügyeiket. Elmennének beolvasni a volt szerelmüknek, amiért rútul átverte őket, vagy a főnöküknek, amiért mindig úgy beszélt velük, mint a kutyával, végre megmondanák a szomszédnak, hogy ki nem állhatják, amiért minden nap végig kell hallgassák fölösleges sirámait, miközben értékes perceket veszítenek el ezzel az életükből.   És akkor felmerült bennem a kérdés: tényleg csak akkor merünk megtenni dolgokat, amikor már vége mindennek, amikor már „nem számít”? Nem lenne egyszerűbb olykor a sarkunkra állni, és könnyíteni az életünkön? Nem lenne könnyebb lehetőséget adni a változásnak, hogy rendezhessük a dolgokat „bizonyos” személyekkel, amíg ők is tudnak reagálni rá? Bátornak lenni néha, megtenni azt, amire olyan nagyon vágyunk, nem csak akkor, amikor már minden mindegy? És hogy én mit tennék, ha holnap már nem lennék? Végre elmondanám Neki, hogy szeretem. És mivel lesz holnapom, legalább is remélem, így megpróbálok bátor lenni, és már ma megteszem. És te mit tennél, ha már csak egy napod lenne hátra?