1817-ben Stendhal Firenzébe látogatott, ahol olyan nagy hatással volt rá a Santa Croche templom, hogy nem tudta elviselni, és ki kellett menekülnie az épületből. Az esetről be is számolt Rome, Naples et Florence en 1817 című útirajzában. Érzékeny művészlélek – gondolhatnánk -, természetes, hogy intenzívebben hatnak rá a kiemelkedő műalkotások, mint egy átlagemberre. A helyzet azonban az, hogy nincs egyedül ezzel az élménnyel, napjainkban is évente átlagosan száz turista köt ki valamelyik firenzei kórházban szívritmus- és légzési zavarok, mellkasi nyomás, ájulás vagy épp hallucinációk miatt – a furcsa tüneteket pedig a városban látható mérhetetlen mennyiségű műalkotásnak tulajdonítják.

Elsőre talán meglepő, hogy a műalkotások ilyen súlyos pszichoszomatikus tüneteket okozhatnak, de ha jobban belegondolunk, nem olyan érthetetlen a dolog. Kevés ember van, akit hidegen hagy egy-egy kiemelkedő művészeti alkotás, legyen az egy épület, festmény, vers, film vagy zenemű. Személyes érzékenységünktől és aktuális lelkiállapotunktól függően hihetetlenül mély és intenzív érzéseket mozdíthat meg egy-egy mű, hosszú ideig foglalkoztat, sőt akár életre szóló hatással is lehet ránk. Egy nagy hatású műalkotás feldolgozása külön pszichés munka, időt és teret kell hagyni neki, hogy lecsengjen a lelkünkben és elvégezze a dolgát. Ha olyan helyre keveredünk, ahol gyakorlatilag percenként botlunk megrendítő műalkotásokba, egy idő után nem tudunk már mit kezdeni velük, zombiként bolyongunk, mert feldolgozhatatlan mennyiségű inger ért. Az erre érzékenyek azonban nem egyszerűen eltompulnak az intenzív és szüntelen műélvezetben, hanem olyan nyomasztó teherként élik meg a látványt, hogy összeroppannak a súlya alatt, és úgy érzik, el kell menekülniük, vissza kell térniük megszokott életükbe.  Firenze tipikusan ilyen hely, hiszen a városban csodálatos műalkotásokban tobzódhatunk és a szinte kézzel fogható történelem is szédítő hatással van az arra fogékonyakra. Nem meglepő, hogy a legtöbb turistára az Uffizi van ilyen sokkoló hatással, hiszen ott olyan koncentrált dózisban vehetjük magunkhoz a művészetet, ami gyakorlatilag feldolgozhatatlan.

Stendhal közel kétszáz éve írta le a szindrómát, és utána még jó néhány beszámoló született, de csak az 1970-es években kezdett a furcsa tünetekkel foglalkozni egy firenzei pszichiáter, Graziella Magherini. Több mint száz esetet tekintett át és dokumentált, majd 1979-ben publikálta az eredményeit egy tanulmányban. A tünetegyüttest Stendhal szindrómának nevezte el a francia író emlékére, de sokan Firenze szindrómaként emlegetik. A már említett tüneteken túl súlyos esetben felléphetnek sírógörcsök, indokolatlan bűntudat és félelemérzés, depresszió vagy épp euforikus, hisztérikus állapot. Az igazán súlyos esetek pedig átélhetnek hallucinációkat, paranoiát vagy zavartságot. Évente mintegy száz esetet jegyeznek fel a firenzei kórházakban, de ennél minden bizonnyal jóval többen lehetnek, mert sokan nem fordulnak orvoshoz tüneteikkel. Graziella Mangherini megfigyelte, hogy amerikai turistáknál gyakoribb a szindróma, és sokukat pánikzavarral kezelték korábban. Szerencsére nem okoz maradandó károsodást a szindróma és hosszú terápiát sem igényel a kezelése, mindössze néhány nap háborítatlan nyugalomra van szükség a gyógyuláshoz.

A szokatlan tünetegyüttes már ihletforrásul is szolgált, mégpedig Dario Argento, a pszichohorror olasz mestere számára. 1996-os, Stendhal szindróma című művének ugyanis ez áll a középpontjában. A sztori röviden annyi, hogy Anna Manni, a fiatal nyomozónő ebben a betegségben szenved, méghozzá elég súlyos tünetekkel, ugyanis a műalkotások olyan intenzív hatással vannak rá, hogy önkívületi állapotba kerül tőlük. A nyomozónő egy megszállott gyilkost üldöz, aki tudomást szerezvén gyengeségéről, csapdába csalja őt és ezzel egy rémálom veszi kezdetét. A film (egyik) érdekessége, hogy nyitójelenetét az Uffizi képtárban forgatták, amit korábban egyetlen stábnak sem engedélyeztek.

A szindróma létezését senki sem vonja kétségbe, viszont vannak olyanok, akik jóval prózaibb okoknak tulajdonítják a tünetek megjelenését. Ők inkább a tömegturizmus árnyoldalaként tekintenek a tünetegyüttesre, ami a fontosabb turistalátványosságok környékén fokozott stressz és kimerültség formájában manifesztálódik. Mindannyian tudjuk, hogy egy-egy frekventáltabb turistalátványosság mennyi embert vonz, és azt is, hogy már néhány órányi sorban állás és préselődés után még annak is vonzó alternatívaként kezd feltűnni a remetelét, akinek korábban nem volt tömegiszonya. Ha több napig művelik ezt, akár súlyosabb tünetek is megjelenhetnek – állítják az elgondolás védelmezői.