hirdetés
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

A fűző története

A fűző talán az egész női ruhatár legvitatottabb darabja. Számtalanszor hallottunk olyan történeteket, hogy régen a nők elvetélhettek vagy megnyomorodtak állandó viselése miatt. De vajon tényleg így volt-e vagy ez is csak egyfajta „városi legenda”, amely anyáról lányára terjed?

A francia „corset” – fűző – szó a „corpus” vagyis test szóból származik, ezzel is utalva arra, hogy a ruhadarab elsősorban a test „megtartására”, támasztására szolgál. A fűző nem éppen mai találmány. Már az ókorban is hordtak olyan ruhadarabokat, melyek az alakot korrigálták, csak akkor még nehéz szöveteket csavartak a derekuk köré néhol a szövetrétegek közé csirizszerű anyagot öntve a szilárdság érdekében. Ilyen fajta fűzőt ma már csak a japán kimonókon láthatunk, az ún. obi, vagy övsál a hölgyek derekán ugyanolyan funkciót lát el, mint az európai fűző, viszont merevítők nélkül. Csupán egy kikeményített selyem anyag, mellyel körbetekerik a ruhát, majd igen szorosan lekötik.

 


 

A XIV. századi Spanyolországban terjedt el igazán a mai fűző elődje. Ezek még nehézfémből vagy fából készültek, és úgy kell elképzelni őket, mint valami páncélt. Ezeket a kor sok más ruhadarabjához hasonlóan nem lehetett túl hosszú időn át egyfolytában hordani, hiszen alaposan megterhelte a derekat és a gerincet a több kilónyi fűző viselése.

Az idő múlásával azonban a fűzők is konszolidálódtak. A XVIII.-XIX. századra kialakult a fűzők ma is ismert formája. A „halcsontok” régen valódi bálnaszilák voltak, a mai fűzőkben viszont fém- és műanyag merevítők tartják a derekat. A köztük lévő rugalmasabb szövet és a háton elhelyezkedő fűzés segítségével húzzák összébb a derekat és emelik meg a melleket. A viktoriánus fűzők kivételével minden fűzőfajta megemeli a melleket és a fűzés összehúzza a derekat, így alakul ki az ún. darázsderék, mely már legalább két évszázada szexuálisan vonzó testformának számít.

 


 ...ez már valóban veszélyes lehetne,

de az illusztráció csak grafika, nem fénykép.

 

 

A férfiak is igen magas számban viseltek fűzőt, főleg a negyvenes-ötvenes korosztály, hogy elrejtsék pocakjukat és így fessebbnek tűnjenek a társaságban. A férfifűzők viszont csak a 20. század második felében kaptak valamennyi nyilvánosságot, pedig napjainkban is igen keresett termékeknek számítanak.

 

Ez a ruhadarab mégis évszázadokon át inkább a női  budoárok rejtett titka maradt, egészen a feminizmus megjelenéséig, mikor is a fűzőket csakúgy, mint a melltartókat, a nők elnyomásának az eszközeként és jelképeként tartották számon. Számos feminista tudatta úgy a külvilággal nézeteit, hogy nem hordott egyáltalán fűzőt, sőt számos alkalommal, tüntetéseken zászlóként feltűzve vagy rituálisan széttépve-elégetve hívta fel rájuk a figyelmet. Ekkor terjedtek el azok a nézetek is, melyek szerint a fűző teljesen egészségtelen, összenyomja a gyomrot és a tüdőt, sok nőnek még a halálához is vezetett a viselése.

A hiedelmeket Valerie Steele könyve, A fűző története című könyve oszlatta el, amely elmagyarázta, hogy a fűzőket a hiedelmekkel ellentétben nem húzták össze annyira erősen, hogy ténylegesen károsíthassák a tüdőt és a hölgyek nem hordták őket egyfolytában olyan sokáig, hogy érdemben károsodhasson a gyomruk vagy bármely szervük. (Normál esetben, természetesen. A rendeltetéstől eltérő használat okozhat bajt, de ilyen "balesetek" csak kivételes esetekben történnek.)

 


 

A könyv szerint olyan esetről nem tud az orvostudomány, mikor a fűző viselése halálos lett volna. Az effajta híreszteléseknek az írónő szerint az az oka, hogy a XVIII.-XIX. századi orvosok minden olyan női „betegséget”, melyet nem tudtak megmagyarázni, a fűző viselésére vezettek vissza. Így kerültek a fűző által okozott betegségek közé a hisztéria, a gerincferdülés és a nimfománia is. A vetélésekkel kapcsolatosan nincs adat, de mivel kiderült, hogy terhesség esetére speciális fűzőfajta létezett, mely szabadon hagyta, sőt jótékonyan meg is támasztotta a pocakot, rendeltetésszerű használat esetén csak nagyon kirívó esetekben okozhatott magzatvesztést.

Valójában ha rendeltetésszerűen használják és nem viszik túlzásba a szorítást, a fűzőnek egészségügyileg több előnye van, mint hátránya. Ez a negyvenes években derült csak ki újra, mikor a háborúk alatt a hölgyek dolgozni kényszerültek a gyárakban és a földeken. Ekkor drámaian megnőtt a kereslet a fűzők után, hogy megelőzzék a hát- és derékfájdalmakat a gerincet tartó erős, akkoriban fémmerevítők segítségével. A két háború között pedig mondhatni reneszánszát élte a fűzőipar, bár ekkor is csupán alsóneműként.

A divatba való betörése 1947-ben következett be, mikor Christian Dior bemutatta a „New Look”-ot, az új kollekciót, melyben a fűző mint elegáns ruhadarabok felsőrésze jelent meg és hódít azóta is.


 

Mára az anyagok és a technikák széles skálájának köszönhetően a fűző kényelmesebb, mint valaha. Úgy tűnik, hogy sikerült visszakapnia az őt megillető helyet a hölgyek szekrényében és bár elődeinek voltak rossz tulajdonságai, mára senki sem gondol rá elnyomó eszközként vagy kötelező ruhadarabként. Mind alsónemű, mind felsőrész formájában a nőiesség érzését adja viselőjének és számtalan férfiszív dobban meg a látványára.