Mit ne mondjak, jól esik jót írni. Márpedig a könyváruházként kapuját végre kinyitó palota úgy szép, ahogy van. Biztos szép lehetett az is (meg jó is), hogy a terézvárosiak szürke hétköznapjait színesítő szándékkal a múltmúlt század végén kaszinó épült neoreneszánszul, legalábbis az a rész, amelyik a Paulay Ede utcára néző hátulja, és amelyikben az emeleti terem mennyezetét és falait Lotz mester festegette (kicsit besegített neki Feszty mester is) szemet gyönyörködtetőre. Forgandó a szerencse, kaszinót pedig erre szoktak gründolni, de lehet más oka is annak, hogy jó tíz év teltével a rulettos intézményt kereskedelmi célú váltotta.

Goldberger Sámuel volt az, aki luxusáruházat épített a kaszinó kibővítésével. Így lett a Párizsi Nagyáruház. Volt ott minden, amivel akkor (meg mai is, bizony) fény lehetett űzni: márványoszlop, aranylépcső, Zsolnay-díszcserepek, Róth Miksa-üvegablakok, galériás elrendezésű, egy légterű, ötemeletnyi magas fedett üvegudvar és üvegfalú tükrös liftek, a tetőn pedig panorámasétány, ahol télen korizni lehetett. Szóval annyira pompás, hogy még a neoreneszánsz utcaképtől elütő szecessziós homlokzat miatt morgolódók is csak-csak abbahagyták idővel a dúlásfúlást.

Ha pedig tudták volna, mi jön a század derekán, zsémbeskedés helyett, mint végtermék a fűben, mélyen kussoltak volna. Mert hát a szocialista realizmusnak irdatlan strapával sikerült egérszürkére silányítania jugendet meg stilt. Összenyomták a tágasságot álmennyezetekkel, a nagy, világos tereket kis odúkra szabdalták, és hogy a dolgozónép ízibe hozzájusson a termeléshez szükséges árucikkekhez, a Lotz-termet dugig zsúfolták pultokkal és szekrényekkel, azokon/azokban bakancsokkal, lódenkabátokkal, svájci sapkákkal. Egyenlőszárú háromszögben D, alatta írva: Divatcsarnok. A logó. Ez lett a „szeci” Andrássy úti palotából.

De legalább élt. Nem úgy, mint később, a piaci idők érkezte után, jó néhány évig.

Hurrá! (össznépi), vége a hullaszagú architektúra korszaknak, végre újjászületett! Jobban mondva, visszaszületett annak, ami volt. Elegáns, előkelő palotának. Két szintjén választékos ízléssel lakja könyváruház (kár, hogy fáj a fülem attól, hogy a freskótermi kávéháznak a BookCafé-nevet adták), és hogy kik költöznek feljebb, egészen a tetőig… majd meglátjuk.

Viszont azt, ami kész, meg kell nézni, úgy kell venni, mint kötelező mozi-gyár-múzeumlátogatást. Persze, kíváncsiságból. Önkéntesen. Meg azért, hogy a hasson a szépérzékre (ha nincs, felkeltse legalább), és mozdítson egyet esztétikailag a plázák fogyatékosra egyszerűsített, tahódizájnján felcseperedő nemzedéken.

Ja, majd’ elfelejtettem: a palota éppen 100 éves. Bizony.