Tündöklő napfény, hideg zord tél

ez volt egy szörnyű nap, mikor elmentél.

Keresek kutatok, de minden hiába

csak a szívem sajog még mindig utánad.

Telnek a napok, múlnak az évek

drága anyukám, nem feledlek téged.

Ha hull a hó és eljön az este

régi emlékeim újra feltörnek.

Emlékszem még hullámzó hajadra

munkától elfáradt ölelő karodra.

Csillogó szemedre, mely reánk nézett

óvott, intett és mindig megvédett.

Csak még egyszer az életben újra láthatnálak

drága hangon szólnál, hívnád a kis lányod,

úgy tudnék szaladni, mint valamikor régen

elcsukló hangon hívnálak én Téged.

Anyukám, anyukám, hiába is hívlak

nem jössz többé hozzám, hiába is sírok

nem hajtom fejemet ölelő kezedre

nem nézhetek soha már tündöklő szemedbe.

Mily kegyetlen ez a sors énvelem

elvette azt, kit a legjobban szerettem.

Mindig Rád gondolok, sokszor vagy eszembe

drága anyukám, soha nem feledlek.