Ha valaki meglátja a Segítség, szülő vagyok című műsor első tíz percét, a fejéhez kap és elkiáltja magát: Te jó ég! Ezeknek sürgős segítség kell. Ez a gyerek nem normális.

Itt jön a képbe mindig a tipp-topp dadus, aki olyan, amilyet a gyerekek a rémálmaikban látnak a gyerekcsőszökről. A ruhája passzol a cipője színéhez, kontyba fogott haj, szemüveg, nagy táska. Szigorú, és bele fog szólni a család életébe. Bár valljuk be, a képeket látva ez nem is jön rosszul.

A műsorból – ami persze egy szépen megvágott felvétel –, kitűnik, hogy a gyerekek mennyire elvetemültek, a szülők mennyire tehetetlenek. Aztán ahogy haladunk előre, a néző, aki eddig a gyerekek viselkedésén volt elborzadva, rájön, mindez csak a szülői nevelés hiányának lenyomata. A gyerek viselkedése egy tükör, amibe bizony a szülők adják a képet. A legtöbb szülő ugyanis egyszerűen nem veszi észre a gyerek viselkedésének okait, csak azt látják, hogy a gyerek sír, hisztizik vagy verekszik, aminek azonban a szülők viselkedése adja az alapot. Ezt elméletben persze szinte minden szülő tudja, ám ebben a műsorban éppen azt láthatjuk, hogyan valósul ez meg! Lám, a gyerekpszichológusok nem beszélnek hülyeségeket…

Ha a szülő veréssel igyekszik erőfölénybe kerülni az engedetlen rosszcsontok felett, ők is verni fogják egymást. Jó példa volt erre az a család, ahol három fiút egyedül nevelt az anyuka, mert az apuka Afganisztánban szolgált. A srácok aranyosak és kedvesek, belül szelíd bárányok, de kifelé az őrjöngő fenevad képét mutatták. Verték egymást és engedetlenek voltak. A dadus, aki megfigyelte a viselkedésüket rájött, hogy mindez azért van, mert az anyuka egyszerűen, ha valami nem megy jól, odacsap. Jött hát a tanács, és a kis verőgépek visszaszelídültek gyerekekké.

Volt olyan család is, ahol a kislány szó szerint verte az anyját, aki inkább a lakás használati tárgyának tűnt, mintsem anyának. Ennél a probléma gyökere az apa feldolgozatlan halála volt. Mihelyt az anyuka átvette a családfő szerepet, a kislány is megváltozott.

A műsor maga jó ötlet, példákon keresztül igyekszik megmutatni, hogy mi okozhatja a gyerekek viselkedését. A dadus határozott és segítőkész, ám néha olyan érzésem támad, mintha a gyerekek megszelídítendő állatok volnának. Ahogy a szülőket utasítja, hogy a gyerekkel mit csináljon, a kutyakiképzés módszerei jutnak eszünkbe. A szülő, a jó falkavezér átveszi a gyerektől az irányítást, és maga alá rendeli őt. Ha rossz a kutyagyerek, akkor megy a büntetés és a gépies viselkedés. Ha jó a gyerek, kapja a jutalmat, kisérmét, papírlapot, mindenféle tárgyat, hogy megerősítsék a helyes viselkedést. A gyerek meg jólnevelten mondja, hogy vau, vau.

És ül, fekszik, pitiz, hempereg. Jó kutya. Vagyis jó gyerek. De hol vannak az ösztönök és az érzelmek?

További tv-kritikák:

$$2802$$

$$2890$$

$$2936$$

$$3139$$

$$3230$$

$$3374$$