Barátnői állandóan piszkálják, hogy lehet olyan bolond, ha tudja, hogy más nők után futkos, miért nem hagyja el. Ilyenkor ő lehajtja a fejét, behunyja a szemét, hogy ne lássa az értetlenkedő pillantásokat, és csöndesen ezt suttogja maga elé: - Mert szeretem.

- És vajon ő szeret téged? – kérdezik tőle.

- Ó, hogyne! Csak... Csak nem tudja kimutatni.

- A „mert szeretem” nem indok arra, hogy mindig megbocsáss neki. Egyszer, még telán, de hogy folyton-folyvást…

Ők ezt nem tudhatják – gondolja. Köztem és közte különleges kapcsolat van, neki szüksége van a szabadságra, én pedig megadom neki, cserébe ő is megadja azt, amire szükségem van: egy erős férfira magam mellett. Igaz sokszor igen nyersen fogalmaz, nagyon sértő tud lenni. De nem direkt csinálja ám, csak ilyen a stílusa. Kicsit olyan, mint a régi western filmek cowboyai, annyira férfias, annyira erős, és annyira kiszámíthatatlan. 

Most, hogy rá gondol, szinte érzi azt a gombócot a torkában, amit akkor szokott, mikor tudja, hogy közeleg az idő, nem sokára hazaér a munkából. Vajon milyen hangulatban lesz éppen? Mindent rendbe tett-e, nehogy felbosszantsa bármi is. 

Miközben a konyhában pakolászik, kavarognak fejében a gondolatok. Tekintete a kopott faliórára téved, furcsa bizsergés fut végig rajta: még negyven perc. Nem! – kiállt fel, maga se tudja, hogy hangosan, vagy csak magában. Megrémül a benne fortyogó indulatoktól, de képtelen elfojtani: nem természetes, hogy szinte retteg a pillanattól, melyben férje beteszi a lábát a lakásba. 

Beszélnem kellene vele. De mégis mit mondhatnék neki? És hogyan kezdjek hozzá? – tépelődik, közben szinte lyukat dörzsöl a törölgető ronggyal az asztalba, de szemét le nem venné arról a réges-régi falióráról. Még a férfi szüleitől kapták nászajándékba. Akkor még minden olyan csodás volt, szerelmesek voltak, és boldogok. Aztán történt valami - csak már arra nem emlékszik, hogy mi -, és minden megváltozott. 

A férje soha nem volt igazán romantikus alkat, mindig is nyers volt, ritkán hagyta el dicsérő szó a száját, de később még annál is arrogánsabb lett. Talán csak a lilaköd oszlott fel hirtelenjében, vagy talán akkor ismerte meg az egyik szeretőjét. Hm, vajon azokkal a nőkkel máshogy bánik? Nagyon valószínű, különben nem tudná őket koszos motel szobákba csalogatni. 

Biztos bennem van a hiba – töpreng tovább, miközben megteríti az asztalt. Valamit rosszul csinálok, valamit nem adok meg neki, amire szüksége lenne. De mit? Kétségbeesetten nézett a bejárati ajtó felé, mintha valami motoszkálást hallott volna. Szerencsére nem, még negyedóra. 

Beszélek vele! – határozza el magát. Igen, beszélek vele, hogy ez így nem mehet tovább, hogy szükségem van gyengédségre, hogy nem akarok többé más nőkkel osztozni rajta, hogy mondja el mi a probléma, oldjuk meg közösen. 

Leül az egyik székre és azon kezd gondolkozni hogyan is vágjon bele, mit is mondjon pontosan. Minden szó számít, a férfi hamar felkapja a vizet. Közben folyamatosan az órát figyeli, mindjárt itt lesz… 

Aztán nyílik az ajtó, belép rajta a férj. Rosszkedve van, látja rajta. Morcosan vágja táskáját a sarokba, majd köszönés nélkül leül az asztalhoz. 

Talán majd máskor. Majd holnap – gondolja, és ő is asztalhoz ül.