Homérosz művei az Iliász, és az Odysseia  leírják a házasság eredetének mítoszát: a föld, vagyis a nő egyesülését az éggel - a férfival.   De a való élet azért nem volt ilyen egyszerű és mitikus: az ókori Görögországban a szerelem és a házasság két nagyon különböző dolog volt. A szabad athéni férfinak nem lehetősége, hanem társadalmi kötelezettsége volt a házasság, ami leginkább a társadalom újratermelését szolgálta. Ennek megfelelően a család ügyei sem számítottak magánügynek, hiszen a család sorsa befolyásolja a társadalom sorsát. Az agorán a férfiak megbeszélték családjuk ügyeit. Jogai az athéni nőknek nem voltak, ebből a szempontból ők nem számítottak szabadnak, akármilyen jó családból származtak is. Nekik tehát nem volt túl sok beleszólásuk abba, kihez mennek férjhez.

A házassági szerződést a leendő férj a nő apjával kötötte meg, ez alkalomból ajándékokat cseréltek és a lánynak szűzen kellett a házasságba mennie. Az athéni városállam korában romlott a „szabad” nő helyzete;  úgyszólván ki sem léphetett a házból, nem vehetett részt a közéletben;  férfitársaságban csak felszolgáló lehetett. A feleség fő feladata az örökös "biztosítása" volt: egy fiút kellett szülnie, a többieket kirakták a Taigetoszra, vagy kegyetlen próbáknak vetették alá szegényeket, amiket ha túléltek, életben maradhattak.

A „legális” házasságok mellett a szegényebb szabadok körében elterjedt a ceremóniák és ajándékok nélküli házasságkötés, az ebből származó gyermekek azonban törvénytelennek számítottak.

Az időszámításunk előtti évszázadokban a görög nők helyzete javult; Szókratész már a nemek egyenlőségéről beszélt; sőt, Platón szerint a nő is nevelhető, Arisztotelész pedig a barátságot tartotta a házasság alapjának  – amelyben azért természetesen a férfié a vezető szerep. Az Odüsszeiában ábrázolt szerelem − melyben Pénelopé hosszú évekig vár hűségesen férjére, Odüsszeuszra, akit hosszú bolyongása során, ha meg is szédít egy-két nimfa, de lélekben mindig hű marad szeretett hitveséhez − az ókori Görög valóságban nem nagyon létezett.

A görög nőnek nem volt lehetősége reklamálni, ha férjének szeretője, vagy szeretői voltak. Képzeljük el a helyzetet, hogy tudomásunk van róla, hogy férjünknek szeretője van, ráadásul férfi! Ami ma teljesen abszurdnak tűnik és azonnali válóokot jelent, az akkoriban teljesen normális volt. Sőt, Platón Lakoma című művében öt férfi beszélget egy teljes estén át arról, hogy a férfi férfi iránti szerelme mennyivel szebb és tisztább, mint a férfi nő iránti szerelme. Míg az előbbi két tökéletes lény találkozásának, két lélek tiszta egyesülésének számított, az utóbbi pusztán az ösztönök megnyilvánulása, ami nem lehet érdeknélküli, mivel az utódok létrehozása szempontjából az az egyetlen járható út.

Az azonos nemek közötti szerelem teljesen elfogadott volt, nemcsak a férfiak, de a nők részéről is. Mármint azon nők részéről, akiket nem fenyegetett a veszély, hogy hites uruk rendesen elpáholja őket, ha kiderül a viszony. Ilyen nő volt Szapphó, a görög költőnő, aki Leszbosz szigetén élt. Szerelmes verseit nőkhöz írta, jellemző rá, hogy magáról az érzésről nem sokat ír, viszont megjeleníti a szerelmes ember minden testi tünetét.

Boldog ember, mint Uranos lakói, A ki vígan ül, kegyes, ellenedben, S andalog kellő szavad édes hangján, S gyönge mosolygást Ajkadon látván szeliden lebegni, Melyre megdobban kebelemben a szív, Mert jelenléted leborít azonnal, És oda lészek. Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors Égi tűz ömlik tetemimre végig. Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúinak Eji homályba. Arcomon végig hideg izzadás foly, Reszketek, fúlok, s halavány virágként Hervadó színnel rogyok a Halálnak Karjai közzé.