Ilyenkor abban reménykedek, hogy az utasok között van, aki hasonlóan cselekszik, ahogyan én szoktam, ha fenn vagyok. Én ugyanis nem hagyom szó nélkül ezt a gyalázatot, és hangosan rákezdek. - Tudja, hogy nagy szemétség, amit csinált? Mi, amikor maguk sztrájkoltak, szolidárisak voltunk. Nem szidtuk a buszvezetőket, hogy a saját zsebük érdekében nekünk okoznak kellemetlenséget. Talán elvárhatnánk, hogy ilyen helyzetben maguk meg az utasok mellé álljanak, és ha látják, hogy valaki siet, azt inkább segítsék ahelyett, hogy röhögnének a markukba. Olyan még nem volt, hogy ennek hatására valaki megállt volna, hogy újra ajtót nyisson, de legalább rohadt szarul érezhette magát, mert az utasok egyetértően bólogatni szoktak.

A másik társaság az ellenőrök kasztja. Nincs velük nagy gondom, amíg normálisak. Persze bosszant, ha a legnagyobb hidegben le kell vennem a kesztyűmet, ki kell nyitnom a kabátomat, hogy az övtáskámhoz férjek. Ha megkérnek, hogy mutassam meg, akkor megteszem, de csak akkor. Nem vagyok bliccelős fajta, a bérletet lelkiismeretesen mindig megveszem, és mindig velem is van A néma huszárok között azonban át szoktam sétálni. Valamelyik nap az egyik utánam szólt, de csak ennyit: jegy, bérlet? Én meg visszafordultam: ha venni akar, ott a pénztár.

Szerintem a legjobb módszer a „beégetős”. Ehhez akkor folyamodok, amikor két rohadt nehéz bevásárló szatyorral megyek a metróhoz. Ha ilyenkor kérik a bérletet, különösen készségesnek mutatkozom. DE!!! Megkérem az illetőt, hogy fogja meg addig a cuccokat, amíg előveszem, hiszen azt nem várhatja el, hogy letegyem a földre azt, amit hazaérve a konyhaasztalra rakok. Ilyenkor nem szabad mérlegelési időt hagyni, mert még meggondolja magát. Gyorsan a kezébe kell nyomni, és a lehető legkomótosabban, leggondosabban le kell venni a kesztyűt, szép lassan lehúzni a cipzárt a kabáton. Lassan elő kell halászni a brifkót, és hosszas keresgélés után ki kell venni a bérletet. Lehetőleg olyan közel kell felmutatni, hogy majdnem az orrához érjen, és utána ugyanezzel a tempóval visszacihelődni. A végén meg kell köszönni a segítségét, és máris mehetünk a mozgólépcsőre. Ő pedig megszégyenülten áll az utasok és a röhögő kollégái előtt.

Én soha nem szoktam elővenni a bérletet csak azért, mert sűrűn egymás mellett állnak az ellenőrök a metró bejáratánál. Honnan kéne nekem tudnom, hogy mit akarnak? Köszönjön és mondja el, hogy mit szeretne! Nagyon bosszant az is, amikor kifele jövet olyan szorosan állnak egymás mellett, hogy alig lehet átférni köztük, és a tömeget is besűrítik. Ilyenkor a legnagyobb nyugalommal „véletlenül” hozzájuk csapom a táskámat, és ha morognak, visszaszólok, hogy nem kéne akadályozni a kijutást. 

A múltkor viszont megsajnáltam valakit. A Moszkva téren minden ajtónál két ellenőr is állt, hogy még a felszállás előtt mutassuk meg a bérletet. A szokásos rítus a ruházattal, majd a visszaöltözés. S akkor mit tesz Isten? A következő megállónál új garnitúra ellenőr szállt fel és udvariasan kérték a jegyeket, bérleteket felmutatásra. Amikor hozzám ért a hölgy azt mondtam neki, hogy NEM! Azt már mégsem gondolhatja komolyan, hogy egy megálló alatt érvénytelenítettem a jogosultságomat az utazásra. Szomorú szemében megláttam az anyát, aki jobb melót nem találva vállalta ezt a munkát. Egy kis bűntudatot érezve meg is mondtam neki:   - Nézze! Én nem önre haragszom, hanem arra hülyére vagyok mérges, aki önt ebbe a helyzetbe hozta. Ezzel ő is egyet értett, és további jó utat kívánva magamra hagyott. 

Kapcsolódó cikk: 

$$2501$$