Felnőttkori párkapcsolatainkban mindig felfedezhetőek azok a minták, amelyeket kisgyermekkorunkban alakítottunk ki. Ezek leírásában kulcsfogalom a kötődés. A kötődés azt jelenti, hogy érzelmileg hogyan kapcsolódunk egy másik személyhez. A kötődés iránti igény az emberek egyik alapvető sajátossága. A kötődéselmélet alapgondolata az, hogy a gyermekért felelős személy, legtöbbször az anya, biztonságot nyújt a gyermek számára. Ez azt jelenti, hogy a gyermek érzi, van valaki, akire mindig számíthat, és ezzel a biztos háttérrel indulhat neki a félelmetes világ felfedezésének. Az anya-gyerek kapcsolatban a kicsi megtanulja a másokhoz való viszonyulást. Ezeket a korán megtanult mintákat használja későbbi kapcsolataiban is.

A jelenlegi kutatások szerint három jellegzetes kötődésminta figyelhető meg már az élet legelső szakaszában: a biztonságos (a szülő biztonságot teremt gyermekének), az elkerülő (érzelmileg eltaszítja a szülő a gyermeket) és az ambivalens (nincs kialakult minta, néha túlságosan szeret, máskor bántja gyermekét). Mindez általában aszerint alakul ki, milyennek látta a gyermek családjában az ellenkező nemű szülőjét.

A kutatási eredmények alapján úgy tűnik, a szüleikhez biztonságosan kötődő gyerekek később felnőtt kapcsolataikban barátságosabbak, megbízhatóbbak és ezért kötődéseik őszintébbek és tovább is tartanak. Szerintük a szerelem valós és tartós életérzés, mely kölcsönös függőségre, elkötelezettségre és bizalomra épül. Az elkerülők a többieknél kevésbé fogadják el a partnerükben felfedezni vélt hibákat. Ők cinikusabbak, és azt állítják, hogy a romantikus szerelem nem lehet tartós. Általában ritkábban esnek szerelembe. Az ambivalensek szenvedélyesen lépnek be a kapcsolatba, és a viszonzott érzés iránti vágy nagy fellángolások, és vad féltékenységi rohamok formájában kerül a felszínre. Ők azok, akik hajlamosak első látásra szerelembe esni, és gyakrabban alakítanak ki függő, elvakult kapcsolatokat.

Kultúránkban erőteljesen él a két ember eggyé olvadását magasztaló szerelemkép hagyománya. A „nem tudok nélküled élni“ jelenség illik ehhez a felfogáshoz, ez a szoros érzelmi kötődés biztos jele. Létezik azonban egészséges és egészségtelen érzelmi kötődés! Az egészséges variáció csak akkor jöhet létre, ha az anya érzelmileg érett, kiegyensúlyozott, jó önismerettel, egészséges önbizalommal és pozitív önképpel rendelkező, autonóm felnőtt személyiség, aki a megfelelő szeretetet és biztonságot képes adni kicsinyének. Ellenben ha az anya (vagy apa) saját lelki problémái miatt agyonszereti, vagy érzelmileg taszítja (esetleg bántalmazza) gyermekét, például hiúságból, vagy féltékenységből, akkor a kicsi később nem lesz képes leválni, önálló személyiséggé fejlődni, és nem alakul ki az egészséges kötődésre való képessége. Ez szeretetéhséghez vezet, amelyet a gyerek már kicsi korban is próbál kompenzálni ujjszopással, pótevéssel, sírással, önringatással, illetve kizárólagosan csak az anya elfogadásával.

Az első esetben az „agyonszeretett“ gyerek érzelmileg infantilis marad, az éhes csecsemőhöz hasonlóan felnőttként anyja helyett majd párjától követeli érzelmi éhsége csillapítását, és toporzékol, ha ezt nem kapja meg. A másik esetben a rideg érzelmi környezetben nevelt gyerek számára felnőttként igen nehéz lesz majd szeretetet adni, és valószínűleg szüleihez hasonló érzelmileg rideg társhoz fog kötődni. Aki gyerekkorában a szüleitől nem tanult meg „jól szeretni“, az felnőttként sem igen lesz erre képes, hiszen a szeretet tanult viselkedés. De képezhetünk mintát a nagyszüleinkről, vagy egy baráti házaspárról is, esetleg a szomszédban lakókról, a tanárunkról, vagy egy regényhősről.

A szeretetéhségnek nincsen köze a szeretethez! A kellő önbizalommal rendelkező autonóm személyiség szeretetet tud kifejezni anélkül, hogy a szeretetéhség és sóvárgás uralná az egyéniségét.  Az éretlen személyiség nem jut túl az önző, saját szükségleteit kielégítő korszakon, annyira sóvárog a szeretet után, hogy önmaga nem képes szeretetet nyújtani, vagy kimutatni. A magatehetetlen csecsemő és kisgyerek joggal várja el szüleitől, hogy minden jelzésére reagáljanak, és minden szükségletét kielégítsék, hiszen önmaga képtelen erre. Később azonban ezt a korszakot ki kell nőnie és ki kilépve egoizmusából, el kell sajátítania az empátia érzését, a segítőkészséget, karitatív szellemet, a másik ember tiszteletét, majd az önálló világkép kialakításának képességét, az absztrakciós képességet. Meg kell tanulnia az olyan önérvényesítést, mellyel nem a másik embert nyomja víz alá, hanem önmagát kiteljesítve boldogan képes egyszerre a közösség (család, munkahely, lakókörnyezet) és a saját javát szolgálni.

Kapcsolódó cikkek:

$$2733$$

$$2452$$