A tér szabályozása két ember között a kapcsolatteremtés, illetve kommunikáció egyik eszköze. Az előadót, a magas személyiséget például a nyilvános távolság illeti meg. A társasági távolság a személytelen, hivatalos ügyek megtárgyalására jellemző. Személyes távolságról akkor beszélünk, amikor a másik személy már kézzel érinthető. A bizalmas beszélgetéshez ez a távolság a legmegfelelőbb.

A meghitt közelség, rendszerint erős összetartozás jele, esetleg a vigasztalás, a gyámolítás zónája. Ilyenkor közvetlenül érintjük a másik személyt, és ezért a másik embert csak részben látjuk, mondjuk a szemét, vagy arcának egy részét. Az egymással kommunikációs kapcsolatba kerülő emberek tehát a felvett távolsággal jelzik, hogy milyen viszonyba akarnak kerülni egymással.

A kisgyerek sokkal többször igényli a bizalmas közelséget, mint a felnőtt. Ha bajban van, ha fél, ha szomorú, sokkal könnyebben nyugszik meg akkor, ha a szeretett felnőttel, elsősorban a szüleivel, bizalmas közelségbe kerülhet. Szeretetét, ragaszkodását is azzal fejezi ki, hogy odabújik, odasimul, egészen közel akar lenni. Az óvodás, a kisiskolás is nehezen mond le a bizalmas közelség igényéről.

A csecsemő és a kisgyerek is kivételes helyzetben van ebből a szempontból. A felnőtt nem tud vele úgy foglalkozni, hogy ne jussanak bizalmas közelségbe egymással. Ez a testközelség fontos eleme a vele foglalkozó szülő érzékelésének. A kisgyermek globálisan érzékeli az eseményeket. A felnőtt melege, illata, mozdulatainak gyorsasága, keménysége, vagy gyengédsége együttesen jelent számára megnyugtató, esetleg igazgató vagy félelemkeltő élményt.

Rendszerint csak 7-8 hónapos korában figyelhető meg hogy a csecsemő a fölé hajló, vagy kontaktust kereső, ismeretlen felnőttet meglátva elkomolyodik, esetleg sírni kezd. Valójában sokkal hamarabb tesz különbséget ismert és az idegen személy között. Ha például édesanyja, vagy édesapja veszi fel, hamar megnyugszik, kezükben vidám, beszédes. Ha idegen veszi fel, hogy megvigasztalja, esetleg meg sem nyugszik, hamarabb elkívánkozik.

Már a 3-4 hónapos kisbabával is előfordul, hogy idegentől nem fogadja el az ételt, vagy etetés közben komolyan néz, fürdés vagy öltöztetés közben is nyugtalanabb, és sírósabb. A testi közelség megnyugtató biztonságot adó érzéséhez hozzá tartozik a jól ismertség élménye: idegenben, idegen ember elől az ismert felnőtthöz húzódik közelebb, ha fél – édesanyjába kapaszkodik.

A bölcsődébe kerülő gyermek helyzete ellentmondásos. A felnőtt testi közelségére, a kapaszkodás adta biztonságra továbbra is szüksége van, kezdetben azonban a gondozónő még idegen neki. Közelség nem megnyugtató, sőt esetleg riasztó is lehet. Ha a gyermeknek módja van megismerni, megszokni, megszeretni a gondozónőt, aki őt a bölcsődében ellátja, akkor egyre megnyugtatóbb, kellemesebb lesz a számára az ő közelsége is. Ebben természetesen nagy szerepe van a gondozónőnek is.

A kisgyermek biztonságérzetének legfontosabb eleme, hogy milyen tapasztalata van a felnőtt kezéről, mozdulatairól. A bölcsődébe járó gyermek ezzel kapcsolatban többféle nehézséggel találkozhat. Meg kell szoknia, hogy másképpen emelik, tartják, nyúlnak hozzá, mint ahogy otthon megszokta. Emellett gyakori, hogy még a különböző gondozónők egymástól eltérő mozdulataihoz is igazodnia kell.

A gyermek felemelése és kézben tartása egyik legjobb alkalom a személyes kontaktusra. Fontos, hogy a gondozónő mindig megszólítsa a gyermeket, akihez fordul. Meg kell várni, amíg a kisgyermek felfigyel és készül arra, hogy felveszik. A gyermek és a felnőtt tekintete ilyenkor találkozik. A kézben és ölben tartott gyermeknek is lehetőséget kell adni a tekintetváltásra, a „beszélgetésre”.

A karra vett kisgyermeknek érezze magát folyamatosan biztonságos helyzetben. A felülni még nem tudó csecsemőt úgy emeljük fel, hogy egész testét, fejét is támasszuk alá. Az ülő vagy már állni tudó kisgyermeket a törzsénél, a derekánál megfogva helyes felemelni.

Nem ritka látvány sajnos ma sem, hogy a gondozónő a karjánál fogva húzza fel a gyermeket. Ez a felemelési mód megengedhetetlen. A kicsinek időre van szüksége ahhoz, hogy reagáljon, hogy részt vegyen a vele történő eseményekben. Ezért a vele foglalkozó felnőtt mozdulatai nem lehetnek gyorsak, kapkodók.

Gyakran lehet tapasztalni, hogy a már állni tudó gyermeket a vele foglalkozó felnőtt, a csuklójánál, alkarjánál fogva vezeti, húzza maga után. Ez a gyermekkel való hibás bánásmódra utal. Ha a kisgyermeket azért „vezetik, mert még ne tud járni, helyesebb hagyni, hogy másszon. Helytelen az is, hogy azért vezetjük, mert ugyan tud járni, de így gyorsabb eljutni vele, pl. a fürdőszobába. Ebben az esetben a felnőtt a kisgyerek helyett cselekszik, nem várja meg, hogy ő – megértve, mit kívánnak tőle –, elhatározza magát és kövesse a felnőtt szavát. Ha a hosszú út megtétele, pl. a járókától a konyháig valóban olyan sok időt venne igénybe, hogy veszélyeztetné a gyerek napirendjét, akkor célszerűbb felemelni, és ölben elvinni odáig.

A kézen fogva vezetés tartalmaz némi erőszakos elemet. Utcai közlekedésnél természetesen meg kell fognunk egymás kezét. Ilyenkor is jobb azonban, ha kézen fogjuk, ahelyett, hogy mi ragadnánk meg a kicsi csuklóját.