A földi életünk során számtalan emberrel találkozunk. A tibeti tanítások szerint minden találkozásnak van miértje, semmi nem véletlenszerű. Minden találkozásból és kapcsolatból tanulhatunk valamit, de erre általában csak a kapcsolatok végén jövünk csak rá, hogy mi is volt a tanulság. Vannak, akikkel lazább a kötelék, de akadnak olyan is, akikkel nagyon szoros kapcsolatot sikerül kialakítunk. A karmafajták közül a legösszetettebb, legszövevényesebb, és legszemélyesebb a családi, azon belül is a szülő-gyermek kapcsolat. Ennek legfőbb oka az, hogy ez a kapocs nem megbontható. A karma tanítása szerint a családunkat mi választjuk meg, hogy általuk teljesítsük be a sorsfeladatunkat. A születés előtti állapotban mindenki megtervezi a földi életét, és megválasztja azt a családot, ahova érkezni szeretne. Mindkét szülőnek kiemelkedő szerepe van ennél a kapcsolatnál, mivel kötelék az anya és a gyerek között már a terhesség alatt kialakul, és ez csak egyre szorosabbá válik a születés pillanatától. Meglepő az a nézet, hogy az egymást szerető szülő és gyermek, egy előző életben szintén boldog, de másfajta kapcsolatban - gyakran szerelmespárként - élték együtt. Az apai kötelék egy másfajta kapocs, az apára általában felnéznek a gyerekek, ők lesznek a mintaképük, tőlük kérnek tanácsot, és az apa testesíti meg azt a személy is sokáig a szemükben, aki benne van mindig a „mókában”.

Ez a kapocs akkor is működik, ha esetleg az egyik, vagy mindkét szülő távol, külön él vagy éppen sajnos már nem is él. A kapocs ugyanúgy megmaradhat a szeretett személy elvesztése után is, és erre is igaz, hogy sokszor csak később jövünk rá, hogy mi is volt a tanulság sok esetben. Mikor például történik velünk valami és egy apró dologról eszünkbe jut, hogy erre mit mondott volna az elvesztett személy. Egy ilyen trauma feldolgozása az élet talán legnehezebb feladatai közé tartozik, hogyha egy gyermek elveszíti a szülőjét, vagy esetleg a szülőnek kell ideje korán búcsút vennie a gyermekétől. Az effajta bánat okozta terhet életünk végéig magunkkal cipeljük, de elképzelhető az is, hogy pont azért születtünk abba a családba, amiben élünk, mert közös feladatunk van az életben, amit együtt kell megoldanunk, vagy esetleg együtt kell túlélnünk valamelyik családtagunk elvesztését. Ezek a fajta feladatok jó esetben még jobban összekovácsolják a családtagokat, és még szorosabbra fűződik a viszonyuk. Azonban vannak olyan sajnálatos esetek is, amikor a vér szerinti szülőktől már a születés utáni pillanatban elszakítják a gyermeket, különféle okokból. Attól eltekintve, hogy ezek az emberek ugyanúgy élhetnek teljes életet, titkon mindig vágynak arra, hogy életük során legalább egyszer találkozhassanak a vér szerinti szülőkkel. Az örökbefogadásnak is megvan a saját karmája, amely legalább olyan összetett, mint a családi karma. Az örökbeadó szülőnek a gyermekről való lemondást kell feldolgoznia, az örökbefogadó szülőnek pedig az elfogadást kell megtanulnia. A legnehezebb viszont értelemszerűen a gyermeknek, akinek azt a sajnálatos tényt kell feldolgoznia, hogy elveszíti vér szerinti szüleit, akik lemondanak róla. Ami összeköti mindhárom felet, az nem más, mint a vesztés karmája.

De természetesen az sem véletlen, hogy egyes gyermekeknek ez a sors jut. Karma kutatások ugyanis azt bizonyítják, hogy gyakran előfordul, hogy a szülőpárt a lélek csak a genetikus háttér miatt választja, de más anyára és apára van szüksége ahhoz, hogy a sorsfeladatát teljesíteni tudja és teljes, boldog életet élhessen.

Kapcsolódó anyagok: $$4670$$

$$1973$$

$$792$$