A nappaliban alig találunk bútort, de ami ott van, sokaknak kincset ér: a világ különböző pontjairól származó maszkok a falon, egyszerű keretben a kedvenc képei, a sarokban rengeteg könyv. Van egy nagy szekrény, amiben a papírképeit tárolja, hisz nem volt mindig digitális a világ. Képei egyediek, különlegesek, érdekesek, meghökkentőek, egyszerűek, mégis varázslatosak. Ő maga, pedig olyan, mint a képei.

– Hogyan kezdődött a fotózás?

– Eredetileg közgázt végeztem, és utána néhány évet dolgoztam a szakmámban. Később „kísérő tolmács” voltam, majd, a ’90-es évek elején 4 évig gyakorlatilag Ázsiában éltem. Egy bolthálózatnak vásároltam árut: ruhákat, ajándéktárgyakat, bizsut. Amikor ez a munka végetért , a tolmácsolásba visszamenni nem volt egyszerű, „kiestem a körből”. Tudtam, hogy fotóimat szeretik az emberek így elkezdtem a képeimmel próbálkozni. 95 óta nagyjából a fotóimból élek, szabadúszóként.

– Meg lehet élni pusztán a képek eladásából?

– Vannak segítőim, van lakásom, kocsim nincs. Viszonylag sokat utazok, de annak megtalálom a módját, hogy hogyan "olcsósítsam". Kicsit túlélő szakma ez. Főleg azért, mert a legtöbb újság lopott képpel dolgozik, ahogy láttam, és sajnos ez még mindig működik, főleg kisebb újságoknál. Tudom persze, hogy egy képszerkesztőnek egyszerűbb, és pláne jóval olcsóbb, ha ráklikkel bizonyos lapok site-jára (vagy a képügynökségek oldalaira) és leveszi a képeket, minthogy felhívjon, mondjuk engem. Ennek ellenére vannak olyan kapcsolataim, ahol díjazzák, ha egyedi képek vannak a cikkekhez. A fő profilom az utazási képek.

– Az utazások hogyan jöttek össze?

– Nem is tudom igazán, jött magától, van érzékem, hogy összehozzam. És mi a titok? Ez olyan, mint a Coca-Cola alapanyaga, senki sem tudja pontosan. Talán én magam sem? Mindig kérdezik, hogy hogyan sikerülnek, és nem tudok igazán erre mit mondani. Valamilyen módszerrel megoldom. Vannak azért segítőim is. Európán belül sokszor utazom fapados járatokkal – ha valaki ismeri azt a rendszert, akkor tud nagyon jó árakat találni. 

A legtöbb tárgy a lakásban körülöttünk, az utazások szerzeményei. Hallgatom, melyiknek mi a története. Ám az idegen kultúra nemcsak a tárgyakban van jelen.

– Mennyire ismered meg a fényképezés során az idegen kultúrát, hogyan készülsz egy útra?

– Emlékszem 1986-ban, a Japán utam előtt fél évet készültem, és sok könyvet elolvastam. Miután visszatértem, még fél évig a tapasztalataimat „elemezgettem”. Igyekszem alaposan felkészülni az utakra, de sajnos nem mindig sikerül olyan mélységben, amennyire szeretném. És ne feledjük, az én esetemben teljesen mást jelent, hogy elindulok Ázsiába, mint annak, aki először utazik. Én kozmopolita lettem.

– Mi jelenti számodra az otthont?

– Az otthont mindig Magyarország jelenti, de sokszor előfordul, hogy alig térek haza, és már mennék tovább. Igazából akkor jövök szívesen vissza, ha tudom, merre megyek tovább. Mostanában többet fotózom Magyarországon is, könyveknek, kiadványoknak.

– Mi a helyzet a kiállításokkal?

– Sok kiállításom volt főleg Magyarországon, de bemutattam már képeimet Delhiben, Kairóban, egy kávézóban New Yorkban is. Idén szeptember elején Londonban a Nehru Centre-ben láthatóak aképeim. De az utazós fotózásból fenn tudod ugyan tartani magad, csak meggazdagodni nem nagyon lehet…

– Van olyan hely, ahová szívesen visszajársz?

– Ázsiarajongó vagyok , nagyon szeretem Indiát , Indonéziát. Jártam Madagaszkáron és a Galapagos szigeteken. Szeretem a természetet, de a várost is. Mindenütt megtalálom azt, ami érdekel. Mostanában szívesen utazgatok Európában is. A legtöbb helyre szívesen megyek vissza, de persze az igazán izgalmas az új országok felfedezése. A távolabbi ismerőseim csak azt kérdezik: merre jártam, mikor lesz kiállításom? Pedig ennél sokkal izgalmasabb az életem itt Pesten is. Kiállításokra, moziba, színházba járok, sok barátom van, akikkel gyakran találkozom.

 – A sok színes kultúra között van kedvenced?

– Igen, a keleti kultúrát nagyon szeretem. Szeretem a buddhista országok békés nyugodt hangulatát, a nyüzsgő indiai utcákat, de Londont és New Yorkot is. Gyakran utazom egyedül, bár legtöbbször családoknál lakom, ami segít közelebbről megismerni az országot és kultúrájukat. Igyekszem a „kötelezőkön” kívül is sokat kattintgatni. Később itthon a barátaimnak és az internetes oldalamon (www.konkoly-thege.hu) keresztül a világnak a képeimen keresztül mutatom be a meglátogatott helyeket.

– A veszélyes helyzetekkel hogy állsz?

– Nem keresem a veszélyt, nem vagyok egy extrém utazó. Persze azért néha be kell vállalni egy-két dolgot. Persze vannak izgalmas történetek. Egyszer a Fülöp-szigeteken egy kis hajóval mentem több órán át. Az utasok jó része a hajó aljában egy elponyvázott részen húzta meg magát, én a hajó "tetejére" ültem fel. Ott kisebb volt az imbolygás és kevesebb hullámot kaptam a nyakamba, mint a "védett helyen" ülők. Irtózom a bogaraktól, patkányoktól, ebben is volt többször részem. Egy maláj városban inkább egy étteremben éjszakáztam, mint a patkányokkal. Egy alkalommal Nyugat-Szaharában este mentünk vissza a sivatagon keresztül a szállásra. Út persze nem volt, csak buckák és gödrök. El se tudom képzelni, hogy a korom sötétben, hogy talált haza a sofőrünk. A '90-es évek elején éppen Indiába készültem mikor kitört a kolerajárvány. Pár napig Bangkokban ragadtam, de aztán el kellet indulnom. Féltem… bevallom. Egy ismerősnél laktam, csak csomagolt kekszet ettem és a piacra vásárolni szájmaszkban mentem. Szerencsére, mint kiderült, nem volt olyan súlyos a járvány, mint először gondolták.