Rémtörténetek hada fogad bennünket anyukás közösségekben arról, hogy kinek milyen hosszan sírt a gyermeke az elváláskor - már a gondolattól megszakad az ember szíve. Aztán hallunk olyan történetet, akinek a gyermeke csak berohant a csoportszobába és hátra sem nézett, egyetlen könnycsepp nélkül beszokott óvódás lett.

Bármelyik szülővel beszélünk, nehezen viseli a helyzetet. Előbbi érthető okokból, sajnálja a síró kicsit, utóbbi pedig azon mélázik, vajon normális az, hogy a gyereket picit sem viseli meg az elválás? Vajon ő rossz anya, és a gyerek örül, hogy végre megszabadult tőle? Vagy ez így természetes? Hogy normális ez, tessék mondani?

Mindenhogy normális.

Sokfélék vagyunk, a gyerekeink is sokfélék. Ám szükséges a felkészülés erre az eseményre, főleg a szülő részéről. Ez elsőre talán furán hangzik, ám ez a valóság. A picik elég hamar beleszoknak az ovis-bölcsis rendbe, barátokat szereznek, megszeretik a helyet, bármennyi könnycsepp is hull az első napokban. Míg számukra természetes az elvállás, a szülőket lelkük legmélyéig sebzi meg az esemény.

Pedig el kell tudnunk engedni kicsinyeinket, igazán, legbelül, nem csupán megjátszva magunkat. Amennyiben a gyermek érzi, hogy anyu bizonytalan, nem szívesen hagyja ott, ahol pedig jó helye van, akkor a gyerek sem fogja jól érezni magát. Nekünk és a gyereknek is meg kell érteni, hogy anyunak dolgoznia kell, rendjén is van ez, nem volna célszerű otthon lenni sok-sok éven át további szimbiózisban… Ezt tudatosítsuk magunkban, hiszen a gyermekek igen jól olvasnak érzéseinkben, és nem azt értik meg, amit mondunk nekik, hanem azt, amilyen érzelmeket látnak rajtunk. Hiába mondjuk, hogy "Itt nagyon jó lesz neked", ha közben görcsösen szorítjuk kicsinket, és aggódó szemekkel nézünk rá! Ő ebből azt olvassa ki, hogy neki itt nem lesz jó, vagy legalábbis nem biztos, hogy jó lesz.

Ezért a beszoktatás előtt a legfontosabb feladat, hogy önmagunkkal és párunkkal beszélgessünk a témáról, és készüljünk fel lelkileg, hogy el fogjuk engedni kicsinket. Szintén fontos, hogy olyan intézményt válasszunk, ahol valóban nyugodtan otthagyjuk kicsinket. Ha olyan oviba íratjuk be, ahol a pedagógusok nem igazán szimpatikusak nekünk, vagy az egész intézmény nevelési elve és rendszere nem tetszik nekünk (például túl szigorú, miközben mi magunk elnézőbbek vagyunk, vagy fordítva), akkor jogosan aggódunk - és ezt az aggódást gyermekünk is megérzi majd.

Sokféle beszoktatási mód van. A bölcsikben általában 2 hétig lehetünk ott, persze folyamatosan instruktálnak minket, mikor távolodjunk, mikor menjünk a gyerekhez, mikor üljünk félre. Jönnek a hosszú folyosón ücsörgések. Bízzunk a gyakorlott gondozó nénikben és igyekezzünk követni a rutin folyamatot, ők látják, hogy mikor van itt az ideje, hogy anyu távolodjon, mikor szükséges még, hogy ott legyen.

Az ovikban gyakran „mély víz” módszert alkalmaznak, azaz egy ismerkedős nap után már visszük is a gyereket, és ott kell hagyni. De vannak olyan óvodák, ahol a bölcsis módszert alkalmazzák, amely talán humánusabb, persze ez időt igényel a szülőtől. Ám más hátrányai is vannak. Például elhúzza hosszasan az leválás folyamatát, hetekig tarthat az az állapot, amely a "mélyvizes" módszer esetében egy-két napig tart. Másik hátránya, hogy míg az egyik szülő már ott hagyhatná gyermekét, mégsem teheti meg, mert gyermeke azt látja, hogy a másik kölyöknek bezzeg ott van az anyukája, naná. hogy bőgni kezd, hogy ne menjen el anyu.

Amit nem szabad elfelejteni, mindkét szereplő számára jelentős esemény ez, ne akarjuk elkapkodni, ne várjunk sokat a gyerektől, fogadjuk el a reakcióit, és engedjük el. Ez az élet rendje.

Olvass még több gyereknevelési tanácsot az anyuci.hu/apuci.hu oldalunkon!