Eredetünkről heves viták folynak. A finnugor rokonságtól a sumérig számos elmélet létezik, érvekkel és ellenérvekkel. Egy azonban biztos: mi magyarok létezünk! Jöttünk, ahonnan jöttünk, államot alapítottunk a Kárpát-medencében, túléltünk tatárjárást, török hódoltságot, Osztrák-Magyar Monarchiát, világháborúkat és egyéb nemzettépázó tragédiákat. A „zivataros századok” alatt megtanultunk sírva mulatni, melankolikus hangulatú, borúlátó néppé váltunk. „Miért is legyek optimista? Minek örüljek?” – tehetjük fel jelen pillanatban is a kérdést, hiszen köztudott, kis országunk kötéltáncot jár, elég egy rossz lépés és zuhanunk…
Ám valahogy eddig is mindent túléltünk, bár történelmünk folyamán jó néhányszor megpróbáltak már eltörölni minket a föld színéről. Ezen a vonalon elindulva már kezdhetünk bizakodni. Talán sikerül végre elérnünk, hogy külföldön az „I’m Hungarian.” (Magyar vagyok.) megnyilatkozásunkra ne kiáltsanak fel örömtől csillogó szemekkel :„Á, Bukarest!”. (Ami még rosszabb, a „Hungarian”-t „hungry”-nak, azaz „éhes”-nek értik, és az orrunk elé dugnak egy tál levest.) Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy büszkék legyünk a magyarságunkra, bárhova is sodort minket az élet. Mert igenis van mire büszkének lennünk! Csak emlékeztetnünk kell rá magunkat és gyermekeinket is meg kell ismertetnünk érdemeinkkel! Védtük Európát a töröktől, Mátyás udvarában soha nem látott pompával virágzott a reneszánsz, de mi adtuk a világnak a golyóstollat (Bíró László József), a számológépet (Irinyi János), a Rubik-kockát (Rubik Ernő). Kodály zeneoktatási módszerét a világon mindenütt ismerik, és Bartók Béla neve is kiemelt helyen szerepel a világ zenetörténeti palettáján. Hollywoodba is betettük a lábunkat: Lugosi Béla Drakulája mindörökké etalon marad, de a ma élő generáció is jócskán büszkélkedhet magyarokkal. A sportteljesítményeink miatt se kell pironkodnunk, különösen a vízen vagyunk verhetetlenek, mindegy, hogy kajakozunk, úszunk vagy éppen vízilabdázunk. Bármerre is megyünk a világban, valahogy mindig magyarokba botlunk, ha máshogy nem, hát nagyanyai, nagyapai ágon. Néha már úgy tűnik, szegről-végről majdnem minden híresség rendelkezik magyar gyökerekkel, így Goldie Hawn, Tony Curtis, Calvin Klein, Alanis Morisette és Paul Simon is. Mi mással dicsekedhetünk még, ami csakis és kizárólag a miénk, nincs párja az egész világon? A nyelvünkkel! Egyedi hangzású, leszámítva néhány jövevényszót, Európában senki se érti meg, miről is beszélünk, ráadásul tesszük mindezt nagyon kifejezőn, logikusan. Mondják is, ezért vagyunk jók matekból, sakkban és számítástechnikában. És akkor még nem is beszéltünk a hungarikumokról, mint a pálinka, a gulyás, a makói pirospaprika, a csabai kolbász, a palotás tánc, a racka juh, és még hosszan-hosszan sorolhatnánk. Ne búslakodjunk hát, emeljük fel a fejünket és mondjuk büszkén: „Magyar vagyok!” Amíg így teszünk, jöhet jégeső, áradás, bármiféle természetű válság, képesek leszünk túlélni és unokáink is örömmel fogják vállalni magyarságukat!
