Merthogy ezzel a szembeszéllel, ami most fúj, másképpen nem boldogul. Magát legbelül alanyi költőnek tartotta, aki kedvenc jambusai, jó kis alexandrinjai, négysoros és háromsoros strófákból építkező szonettjei között érzi jól magát, és tessék! – az idők szele pont a költészetet seperte ki a világból. Nem volt egy poeta doctus, á, dehogy, mindösszesen két kötete jelent meg, egyik tizenkilenc, a másik tizenkét éve, míg a harmadik… nos, igen, a harmadik az semmikor. Azt mondta a kiadó: költészetre nem költ! 

Nézzük praktikusan a problémát, vett erőt bús-keserű lelki állapotán Bálint. Nincs ma az a mocsadék, amit el ne lehetne passzolni ezen a gagyi-dagonyázós, giccses, genya-érzelgős szellemi ganéjdombon. A kutyát sem érdekli a mélység, a lélek pilleszárnyú rezzenése… de ha piacosan csinálná az ember? Ha rothadó levélbe burkolná a gyöngyöt?

Miért is ne?

Felrémlett előtte a terv: Új időknek új dalaival – Ady után.

Mecénás kell és Múzsa.

A római Maecanas helyett van ugye a szponzor, aki lehet bank is, lehet akárki; miért sekélyesedne el attól a lírai mélység, ha a verseskötetben egy-két hirdetés is megjelenik? És a Múzsa? Ugyan ki lenne, ki lehetne az, ebben a prostituálódott világban…? Prostituálódott…? – akadt meg gondolatfolyamában Bálint. Hiszen ez az! Hoppá! Múzsának a való élet való lánya kell, aki nem cicózik, aki a lényegre tör, aki a testéből él: egy prosti! Az aztán úgy megihleti őt, hogy győzze csak lejegyezni az orrán-száján dürrögő strófákat.

És mi lenne, ha a kettő egybe lenne? Mecénás és Múzsa.

Elképzelte a karriertörténetet.

Lezserül sétálgat, mint ha ő lenne Baudelaire, Verlaine és Rimbaud egy személyben. A kocsisoron. Arra jön egy lány. Mit egy? Egy egész lányhullás! Ő csak lazán tovább, szemezget, válogat, vadássza a múzsát. Aztán az egyik kis dögösnél megáll, felé biccent. Az meg rákerekíti mélykéktó szemét… ajkai résnyire nyílnak, és közben piheg a vágytól:

– Drága, lehetek én a szerelmed? Mindenem a tiéd, gyere! – Így ám! Bálint pedig félmosolyra veszi, és leereszkedő gesztussal meghívja egy abszintra, na, jó, egy béliszre a lányt. Az persze karjába dől, mélykéktó szeme vakul a szerelemtől.

– Te leszel a múzsám is meg a mecénásom is ceca! Ezt egyelőre nem érted persze, semmi gond, majd később elmagyarázom. Belejössz.

– Szóval, drágaságom, forró ölelések között tobzódunk, nem marad szem, száj szárazon, úgy lemerülünk a lavban. Érted? Hanem amikor pihi van gyönyörűm, szépen kivillogsz ide a kocsisorra, hidegen, részvétlenül becserkészed a pasikat, leveszed őket, és közben semmire nem gondolsz. Menni fog, tréningben vagy. Ezalatt én, telítődve szenvedélyes érzelmekkel, rovom a sorokat. Tudsz követni? Hozod a lét, menő módon élünk, és amikor kész az opusz, mármint a könyvem, a lóvéból, amit te összekeféltél, szépen kiadjuk. Így cuncusom, bekerülsz a világirodalomba, ahová nélkülem a büdös életbe be nem tehetnéd a lábadat.

Ezt gondolta ki Bálint, és ettől depressziója lassan kifelé szállingózott belőle, ideggyengesége tovaszállt, úgy duzzadt az életerőtől, mint hajdanán, pelyhedző állú költő korában. Majd megmutatja ő ennek a bunkó, értékromboló világnak, hogy a költészetet nem lehet földbe döngölni. A költészet él!

Azon nyomban felkerekedett, magára kapta földig érő, széleinél rojtosodó, kopott kabátját, felhajtotta gallérját, fejébe húzta széles karimájú kalapját. Ez a dizájn eddig mindig bejött.

Elindult lazán a kocsisorra.

Ráérősen sétált, fürkésző pillantásokkal méregette a lányokat. És mint a népmesében az igazit kereső legkisebb királyfi, egyszer csak ráakadt… Bombázósan miniben, magas sarkú csizmásan, riszálva kéjesen, hajszálpontosan olyan volt, ahogy megálmodta. Némi eltúlzott sminktől eltekintve, ott volt szemében a mélykéktó. Vagyis inkább csak kék. Mindegy…

– Jössz szexezni? – mosolygott rá a lány.

– Gyere cicus, igyunk meg valamit, közben beszélgetünk – nyitott Bálint.

– Iszunk? Beszélgetünk? Mennyi lóvé van nálad? – tért a financiálisra a lány.

– Semennyi, de lesz majd dögivel, ha mi ketten összetesszük – nézett magabiztosan a kéktóba.

– Hülye vagy? Elég nekem egy strici! Húzz el a retkesbe!

Passz. A hetekig ápolt, dédelgetett projekt, akár a toronyház földinduláskor, összeomlott. A csalódás betontömbjei rázúdultak, rádübörögtek Bálint érzékeny lelkére… majdhogynem ott helyben elpusztult a fájó keserűségtől. 

Szemébe húzta kalapját, és lógó orral elballagott. Forrt benne a megalázott művész dühe: ezt a pénzéhes, kifestett kurvát, ezt akarta ő mecénásnak?! Hiszen ez egy… ez egy céda, céda… – sziszegte fogcsikorgatva.

A sarokra ért. Megállt. Visszafordult, karjait magasba emelte, kezét ökölbe szorította, és teli torokból a lámpafény alatt riszáló lány felé üvöltötte:

– Mecéda!