Életünk során számtalan fordulóponttal találkozhatunk. Választások, döntések sora kíséri végig tulajdonképpen létünk minden napját. A névválasztás, az óvoda- és az iskolaválasztás terhe még leginkább szüleink vállára nehezedik, de hipp-hopp elérkezik az idő, mikor már kénytelenek vagyunk önálló döntéseket hozni: legyen szó az óvodában gyakran feltett „Ki a barátod?” kérdéskörről vagy a „Mit szeretnél ebédelni?” tipikus esetéről. A későbbiekben pedig már a munka vagy a párkapcsolat terén kényszerülünk választásokra. De mi alapján hozzuk meg döntéseinket? Napjainkra már az állásinterjúk intelligenciára vonatkozó kérdései is átalakultak. A kilencvenes évek pszichológia kutatásai bizonyították, hogy a Daniel Goleman által megalkotott EQ (érzelmi intelligencia) fogalmát nem lehet figyelmen kívül hagyni ezekben a kérdésekben sem. A romantikus vígjátékok legfőbb konklúziója pedig a: „Hallgass a szívedre!” mottó. Hogy a valóságban ez a fajta mentalitás mennyire életképes? A kérdés nehezen dönthető el. Hagyatkozhatunk-e ösztöneink által súgott tanácsokra, mikor józan eszünk veszettül tiltakozik? Elvállalhatunk-e egy munkát pusztán „szerelemből”, ha tudjuk, hogy könnyen előfordulhat, az érte kapott anyagi juttatások még éhenhalásunk költségeit sem fedezik? Tervezhetünk-e közös jövőt az ellenkező nem egy olyan becses tagjával, akiről már az indulásnál sejtjük, a kettőnk életmódja, értékrendje köszönőviszonyban sincs egymással? Hogyne, mindezt megtehetjük! Nem kell hozzá más, mint felelőtlenség. Abban az esetben, ha nagyon fiatalok vagyunk. Ha viszont már nincs meg az a bizonyos „tojáshéjunk”, akkor bátorság és erő szükségeltetik ahhoz, hogy az ösztöneinkre hallgatva szembe szegüljünk racionálisabb felünkkel. Bátorság ahhoz, hogy meg merjük tenni a cél érdekében szükséges lépéseket, erő pedig ahhoz, hogy el bírjuk viselni az esetleges következményeket. Mert könnyen előfordulhat, hogy a munka, mely egyben a hobbink is, valóban csak annyi pénzt hoz a konyhára, melyből – esetleges éhenhalásunkat követően – a temetésünk kiadásai is nehezen finanszírozhatóak. És az is megtörténhet, hogy a férfi, akiről azt gondoltuk, sem életforma, sem értékítélet tekintetében nem illik hozzánk, nemcsak, hogy nem lesz gyermekeink apja, de még a következő évet sem várja meg mellettünk. Mi pedig... Nos, mi ott állunk majd összetörve és a barátnők vállán zokogva konstatáljuk, hogy jobb lett volna mégis inkább a józan ítélőképességünkre hallgatni. Vagy nem. Az igazság ugyanis az, hogy kicsit olyan ez az ösztön kontra józan ész nevű meccs, mint a pénzfeldobás: az egész a szerencsén múlik. Mert mi van, ha tévedünk, s mégis az a munka vagy az a pasi lett volna az igazi? Évekig rágódhatunk rajta, mi lett volna, ha az adott fordulóponton mégis inkább egy bal kanyart veszünk. Tehát amennyiben elég bátorságot és erőt érzünk magunkban ahhoz, hogy az ösztönök által vezérelt döntések rizikófaktorait bevállaljuk, akkor érdemes megpróbálni. Mert a józan ész édes kevés az élethez. Legalábbis a színeket nem az adja.