Nem emlékszem már, hogy mikor voltak az első lépéseink, melyekkel letértünk a boldogság útjáról. Be akartuk járni a közössé lett, de még félig titokzatos birodalmunkat. Talán még az előtt kellett volna bejárni az egészet, hogy egybekötöttük az életünket. Akkor lehet, hogy korábban olyan eldugott területekre tévedtünk volna, amelyek világaink határáról gondozottabbnak látszottak. Amikor azonban egyre közelebb értünk, megláttuk az évek óta burjánzó gyomokat, amiket már túl késő lett volna vegyszerekkel elpusztítani. Meg is tanultuk ügyesen kikerülni ezeket a zavaró részeket.

Később izgatottan vártuk első gyermekünket, aki új színt hozott az életünkbe. Azonban valamit kiszorított. Fáradt lettél esténként, és nem volt kedved velem együtt lenni, csak aludni akartál, hiába keltünk felváltva az éjszakákon. Később egyre többet hivatkoztál fejfájásra, és bár többször próbáltam úgy alakítani a reggeljeinket, hogy együtt tudjunk bebújni a zuhany alá, mégis kapkodva tusoltál és aztán magamra hagytál.

Nem beszéltünk meg semmit. Megtartottad magadnak a szavakat, amiket nekem szántál. És valami lassacskán eltűnt. Már nem tartogatott semmilyen meglepetést a másik birodalma. A forró csókjainkból kapkodó puszik lettek. Úgy éreztem, hogy már nem tartasz vonzónak. Vagy talán nem voltam elég jó? Nem erőltettem tovább az együttléteket.

Később rajtakaptál, ahogy pornóval próbáltam megtölteni az általad hagyott űrt. Nem tudtad elfogadni a helyzetet. Attól kezdve örökké sakkban próbáltál tartani, így minden erőmmel ki akartam törni a tehetetlenségből, és semmilyen eszközt nem vetettem meg. Felégettem minden gyomot, amit a birodalmad részein találtam. Te is az enyémeket, de a veszekedéseink szele továbbsodorta a tüzeket, és minden lángba borult. 

Mára, mintha idegenek lennénk, úgy élünk egymás mellett. Máshogyan képzeltük a jövőnket még mielőtt elkezdtük volna a játszmát. A folyó folyását azonban nem fordíthatom vissza. De mégsem vagyunk idegenek, mert ők nem kerülik annyira a másik tekintetét. Mi félünk attól, hogy egymás szemébe nézzünk. Gyászoljuk veszteségeinket, és olyan gyakorlottan kerülgetjük egymást, hogy már magunk sem vagyunk ennek tudatában. Nem maradt már semmi sem, amivel egymásra támadhatnánk. Nem maradt már semmi, amit elfelejthetnénk. Nem maradt semmi, amit szerethetnénk. Csak lépegetünk egymástól távol, mint két király az üres sakktáblán.