Sokkoló erőteret generáló szobrokkal állunk szemben. Önmagukban is, de csoportosan még inkább igaz ez. Drabik István szobrászatában a kifejezésre való törekvés válik hangsúlyossá, ami a szép formát összetöri, így a szubjektumban megjelenő világ kerül előtérbe. A szobrászat külsőségektől való megszabadítását keresi azért, hogy a belső valóságot tárja fel.

Látszólag hagyományos műfajok és műformák, mint figura, mellszobor és fej tartozik repertoárjába, gyakran azonban az ábrázoló és absztrakt művészet határán egyensúlyozó alkotásokról van szó. A mai magyar szobrászat szűk szegmensét ölelik fel figuratív alkotások, azon belül is igen ritkák a nem reprezentációs céllal készült fej- és mellszobrok. Az ókortól oly népszerű műfaj mára szinte feledésbe merült. Drabik István konvencióktól mentes büsztjeire jellemző az üreges, burokszerű, gyakran áttört szerkezet, így a szervek helye mindig üres. Nyakbiccentő izmok helyén vasrudakat, szemek helyén gyakran kihűlt krátereket találunk. A szobrok kifejezőkészségét fokozza ez a hiány és a szaggatott, nyers faktúra, ami a sajátos technika, a merész megmunkálásmód eredménye. A szobrász, különböző vastagságú és formájú vas-idomokból, lemezekből és rudakból tákolja össze mellszobrainak szerkezetét, majd hegesztőlánggal, plazmavágóval és flexszel mintázza meg azt. Ennek eredményeképp áttört és zárt, rücskös és szivacsos pórusú, kemény és képlékenységet sugalló felületek váltakoznak egymással.

– idáig azt gondoltam, hogy egy földműveshez hasonlóan végzem a dolgaimat. Ha nem is azzal a szorgalommal, de legalább olyan kitartóan. Röghöz kötötten, nem portyázva, nem vándorolva-fosztogatva. Nomádul, törve beszélek, akadoznak a szavak, nincs az a lendület, mely az urbánus létformához hozzátartozik. Lassan haladok, mindig csak aprókat lépve. Próbálom magam megbontani, szabad teret vágni a kusza erdőbe, majd barázdákat mélyíteni a felszínére. A rajzlapot is ilyen tisztásnak látom, melyet felszántok, és sokféle növényt fakasztok rajta. Elkerítem, magas téglafallal veszem körbe. A leválasztott részt birtoknak nevezem, grafitszürkére, feketére satírozom, sűrű indás növényekkel ültetem be, a káosz szöveteiből mesterséges rendet teremtek. Így körvonalazódik bennem az alkotás folyamata. Lépéstől lépésig látva előre. A cél valahol a dombon túl, egy elképzelt tisztás, melyre eljutni próbálok. – mondja magáról és művészetéről a művész.

Drabik István szobrai meditációt igénylő, nehezen emészthető alkotások, melyek első ránézésre fájdalmat okozhatnak, megértésükhöz idő és kitartás kell. Természetes, hogy minden műalkotás magán viseli alkotója személyiségének bélyegét, a stílus kétségkívül árulkodik az emberről, ám egy mű nem tekinthető az alkotó tükörképének. Mindenki pontosan aszerint fogadja vagy veti el a vizuális dokumentumokat, ahogy céljai megkívánják.

Fotó: Váczy András