Kálmán csak ült a csónakban. Meg sem mozdultak a botok spiccei. Mivel a halak békén hagyták, a múlton merengett. Hány éve is jár a folyóra? Ki tudja már. Talán tíz-tizenkét éves lehetett mikor először leszökött a csónak kikötőbe pecázni. Anyja nem engedte neki, de ő kiszökött a folyóra, mert a nagyapjától hallotta, ott sokkal nagyobb keszegek vannak, mint az ártéri gödrökben. Sosem felejti el, hogy ámult anyja mikor haza vitte a hatalmas keszegeket. 

Utána, amikor csak tudott mindig a folyón pecázott. Aztán mikor pont a nagyapja kapta rajta, hogy a kikötőben horgászik, anyja nagyon mérges lett rá. Először leszidta, majd könnyes szemmel ölelte magához. Most is emlékszik a szavaira „téged nem vehet el a sors tőlem”.

Még egészen kicsi volt, mikor apját elvette a sors tőlük. A városba vezető új út hídját építették. Az ő falujukból is toboroztak embereket, anyja kérte apját ne menjen, de szükségük volt a pénzre. Az ő falujukban sosem volt könnyű az élet. Arra emlékszik csak, mikor egyik este apja helyett egy rendőr jött. Ő mondta el anyjának, hogy a darun az egyik drótkötél elszakadt és kettévágta apját. Emlékszik a temetésre is, ott volt az egész falu.

Utána még nehezebb volt az életük. Aki tudott segített nekik, mert sokan szerették apját. Mindenkitől csak azt hallotta „áldott jó ember volt”. Mikor rajta kapta nagyapja, nem mehetett egyedül pecázni, csak az öreggel. De szerette nagyapját. Sok mindent megtanult tőle. Később mikor már nagyobb lett, megtanította evezni is. Akkor már ketten járták a folyót. Volt, hogy egész a városig felevezett, de a híd alatt sosem mentek át.   Amikor először mentek fel odáig nagyapja keresztet vetett és azt mondta „nyugodj békében fiam”. 

- Itt halt meg apa? – kérdezte az öreget. - Igen itt. – felelt nagyapja.

Azóta is, ha felmegy a hídig, mindig emlékszik rá. Végül már a nagyapja sem bírt mindig kijárni vele. Még most is jól emlékszik, az volt a tizennyolcadik születés napjára az ajándék az öregtől, hogy neki adta a csónakot. Ismerte az öreg ladikot, hisz minden évben segített az öregnek rendbe rakni. Akkor már nagyapja nem járt ki vele. Maga járta már a folyót.

Ott ismerkedett meg Annával is. Kint voltak a barátnőivel a zátonyon napozni. Aztán mikor észrevették őt, arra kérték vigye el őket csónakázni. Szép szerelem szövődött kettejük közt. Feleségül is vette. Igaz még csak húsz éves volt, Anna meg éppen csak tizennyolc, de nagy volt a szerelem. Anyja is kedvelte Annát nagyon. Így aztán nem kellett tovább halogatni az ügyet. Nagyapja sajnos a lakodalmat már nem érte meg. Pedig, de sokszor tréfálkozott vele az öreg majd megmutatja neki, hogy kell igazi csárdást járni.

Emlékszik micsoda öröm volt mikor megszületett a lányuk. A keresztelőn mindenki ott volt. Volt is nagy ünnepség. A kis Éva volt a falu szemefénye. Hatalmas barna szemeivel, hosszú fekete hajával mindenkit levett a lábáról. Szerették nagyon. Tíz éves volt mikor, úgy gondolták szeretnének még egy kis babát. Aztán mikor Anna terhes lett, teljes volt a boldogságuk. De a sors elvette tőlük a kicsit. Azt mondták az orvosok, Anna nem fogja túlélni a terhességet. Azt mondták a szervezete és a szíve nem bírja ki. Négy napjuk volt a döntésre. Az a négy nap maga volt a pokol. Az orvosok azt mondták nekik, lehet a kicsi sem éli túl majd. Így végül elfogadták az orvosok javaslatát. Utána már semmi sem volt olyan, mint régen. Boldogok voltak, a kis Évit nagyon szerették. De mindig eszükbe jutott nem lehet több kisbabájuk. Anyja sokat segített nekik. Nagyon szerette az unokáját.

Mikor Éva kijárta az általános iskolát akkor halt meg a Nagyi. Mindenki így hívta. Még a szomszédok is. Búcsúztatta is mindenki, az egész falu.  Hirtelen bebólintott az egyik bot. Bevágott neki, érezte ez jobb hal lesz. Kellet fárasztani a halat jócskán. Vagy tíz percbe tellett mire fel tudta húzni. Azt már tudta ez nem süllő lesz. Pedig az unokáknak megígérte, lesz, sült süllő mire megjönnek. Egyszer csak meglátta az apró buborékokat, akkor már tudta harcsa van a horgon. Mire felfeküdt a hal már biztos volt benne tíz kiló feletti. Hát nem süllő, de azért finom lesz ez is- morfondírozott magában. 

Felbilincselte a halat, majd az órát nézte még egy jó fél óra és indulni kell. Felrakta a kisebb keszeget a horogra és visszadobta a horgot a bokor mellé. Onnan meg kell jönnie a süllőnek. Mert a fiuk azt szeretik. Mosolyodott el magában.  Aztán egy fatörzs úszott el mellette. Mennyi minden úszott itt már el. Gondolta. Ő hívta ki a rendőröket is mikor az a fiatal fiú a vízbe vetette magát a városban. Úgy hallotta, hogy egy lány miatt ugrott a folyóba. Először nem tudta kinézni mi az, csak mikor a sodrás oda vitte a csónak mellé akkor ismerte fel, hogy egy ember az. Először nem is tudta mit tegyen. Aztán csak utána ment a csónakkal és partra vitte.

Elkezdett remegni a jobbos bot spicce. Na, csak megtalálta a süllő. – gondolta. De abba maradt a mozgás. - A fene essen beléd, most bezzeg nem esztek! - morgott magában. Észrevette, hogy valami mozog a túl oldalt a vízben. Valami állat gondolta. Látta pont ott fogja elvinni a sodrás a szakadt part előtt. – Na, nem mész te sem tovább. – gondolta, abban a pillanatban hatalmas cuppanás kíséretében elvitte a nagy harcsa a jószágot. Régóta tudta, hogy ott lakik a hal. Máskor is látta már enni. Nem pecázott rá sosem, mert neki nem kellett akkora hal. Aztán azt vette észre, valamit hoz a víz. Figyelte mi lehet az, mikor közelebb ért akkor látta két kis kutya. – Szegények, ti mit véthettetek, hogy ez lett a sorsotok? – kérdezte bele a világba.  A két kis halott kutyát vitte a víz tovább. - Milyen ostoba, hülyék az emberek. Miért kellett őket a vízbe dobni? – gondolkodott hangosan. Aztán a nyüszkölést hallotta meg előbb és csak akkor vette észre, hogy a bokor ágai alatt is visz a víz egy kiskutyát. Gyorsan beszedte a zsinórokat, eloldotta a csónakot és pár evező húzással utol is érte a kiskutyát. Gyorsan megszákolta.

- Hát kutya most szerencséd van. – mondta neki. Megtörölgette a kéztörlő ronggyal a kutyát. - Szép kis igazi foxi vagy. – nézegette. Vacogott a kiskutya nagyon. Fogta betette a kabát alá. Majd sürgősen evezett a kikötőbe. Gyorsan pakolt is a kismotorra mindent, majd a kutyát a zsebbe rakva robogott is az állatorvoshoz.

A fiatal állatorvos nemrég költözött a faluba, remélte otthon találja. Szerencséjére ép akkor ért haza az orvos. Megvizsgálta a kiskutyát. Adott neki két injekciót is. – Nagyon szép egészséges kis foxi, majd a féreghajtó injekcióra később újra vissza kell hozni. – mondta. El sem akarta hinni, hogy a folyóból vette ki a kiskutyát. Csak mikor végig elmesélte neki mi történt akkor hitte el. – Amit a harcsa megevett az valószínűleg a testvére volt. – mondta. Aztán megegyeztek, majd hoz át Kálmán a harcsából ebédre fizetség gyanánt.

Mikor hazaért már ott voltak az unokák is Évával és Ottóval. Volt ámuldozás a harcsa láttán, de mikor a kutyát kivette a zsebből a kicsik már nem is hallal foglalkoztak tovább. Anna mérges volt, mert későre lesz kész az ebéd így, de ő is megenyhült amikor elmesélte a délelőttöt. Aztán mikor ebéd után Éva és Ottó bejelentette, hogy Évike újra babát várt, volt nagy boldogság. Anna szemei könnybe lábadtak. Ölelte, csókolta őket. Kálmán is úgy érezte, a mai nap tökéletes. És megindult a tervezés, az új gyerek szobáról, a kicsi emberke fogadásáról. Kálmán már ecsetelte Ottónak, hogy fogja a fiúkat megtanítani a pecázásra. Az ikrek meg kint játszottak a vén diófa alatt a kis foxival….

- Folytatás következik -