Ott üldögéltek a szülőszoba előtt mindannyian. Ottó fel-alá járkált, ha kijött egy nővér rögtön kérdezte. De nem mondtak neki semmit. Aztán egyszer csak nyílt mind a két ajtó és kitolták Évát az ágyon karjában a kis Kittivel. Körbe állták, mindenki csodálta a kis Kittit.       – Tiszta anyja. – mondta az ápolónő. Egyetértettek vele, ugyanaz a nagy barna szem és sötét haj. Az ikrek is csak nézegették, majd szinte egyszerre mondták. – Milyen picike! -  Kicsit beszélgettek, majd az ápolónő elvitte Évát és a kicsit pihenni. Ottó velük ment.  Anna és Kálmán meg vitte haza az ikreket. – Papa, a hétvégén megyünk pecázni? – kérdezgették egész úton. Végül Kálmán csak bele egyezett.

Nem tudták még Évike mikor jöhet ki a kórházból, ezért valószínűleg még náluk lesznek a kicsik a hétvégén. Reggel már korán fent volt Ádám és Sanyi is. Mire Anna megcsinálta a reggelit, már adtak a csirkéknek enni és Foxit is megdögönyözték. Nagyon szerették Foxit, ez is lett a neve.  Mindig kijárt pecázni Kálmánnal. Felült a csónak végébe és onnan figyelt. Sokszor előbb jelezte a halat, mint a spicc.

Amikor a tavasszal a nagy pontyot fogta, akkor is Foxi volt gyorsabb. Beszórt egy kevés kukoricát a bokrok mellé, majd várt.  A másik botot meg kosárral kijjebb dobta a sodrás szélére, keszegre. Szerette Foxit. Tetszett neki okos tekintete, és hogy mindent megértett. Nem kellett neki semmit sem kétszer mondani. Sokszor eltöprengett rajta, vajon miért dobták őket a folyóba. Ha ilyen okos kutya, biztos ilyenek voltak a szülei is. De a választ sosem találta meg. A nagy pontynál is hamarabb kezdett morogni, erősen figyelve a vizet, mint ahogy begörbült a spicc.     – Csak tudnám, honnan tudod, hogy ott van a hal! – morfondírozott magában, de már nem volt ideje tovább fejtegetni a témát, mert be is bólintott a pontyos bot. Szerencsére nem a bokor felé ugrott meg a hal, hanem ki a sodrásba. Lehúzott vagy harminc méter zsinórt. Aztán megindult felfelé a sodrásban, alig győzte vissza tekerni a zsinórt. Ment, mint a mozdony, úgy húsz méterre megállt. Csak tempózott a sodrásban, mintha gondolkodna. Aztán megindult be a bokrok közé. Nagyot dobbant Kálmán szíve, ha ez most eléri a bedőlt nyárfát, akkor vége. De szerencsére nem volt még olyan messze. Foxi is csak idegesen figyelte mi lesz, mi történik. Sosem ugatott csak akkor, ha muszáj volt, ezt is nagyon szerette benne. Csak figyelte, ahogy Kálmán a hallal küzd.  A ponty átrobogott a bokrok alatt, szerencsére a víz elég alacsony volt, így csak a vékony ágakat érte a zsinór.   

– Még jó, hogy lecseréltem a zsinórt a télen. - Gondolta Kálmán. Újra a sodrásba tört a hal, gyengült már, érezte a húzásán.  De újra elindult a hal felfelé, de a nyárfát most sem bírta elérni szerencsére. Tett még egy kört a folyóban, végül csak oda húzta a csónak mellé. Mikor felfeküdt a vízre, kikerekedtek a szemei, ekkora pontyot még nem látott. Foxi is vakkantott kettőt és csóválta farkát izgalmában. A csónakba emelte a méteres nyurga pontyot. Nézegette milyen szép. Néhány sebet látott rajta, a régi csaták nyomait. Kutya is oda ment, remegett az izgalomtól. Megszagolgatta, majd újra vakkantott párat. – Mi legyen veled? – kérdezte Kálmán. Mintha Foxi is értette volna a kérdést úgy ránézett, újra a halra vakkantott majd két első lábával felállt a csónak peremére és a víz felé ugatott. Először Kálmán nem értette mit akar, de aztán leesett neki. – Igazad van, dobjuk vissza. – azzal kivette belőle a horgot és szépen visszarakta a vízbe. Együtt nézték, ahogy a nagy ponty tétova farok csapásokkal elúszik. Foxi még vakkantott néhányat utána búcsúzóul, majd visszaült a csónak végébe. Aznap már csak két keszeg jött, de így is teljes volt a napjuk. – Indulhatunk, meg van minden. – mondta Anna. Együtt sétáltak az ártéri gödör felé. Kálmán vitte a botokat meg a piknikes kosarat, Anna meg a kicsiket terelgette. Igazából nem is gödör volt az, hanem egy nagy teknő, csak méteres volt a vize, de sok keszeg és kárász volt benne mindig. Letelepedtek a nagy tölgy alatt. A fiúknak összerakta a spicc botokat dobott nekik egy-egy gombóc darát is a két hínár foltba. Majd leült Anna mellé és csak nézték a fiúkat, ahogy a veres szárnyú keszegeket fogják. Aztán mikor Ádám megfogta az első tenyeres kárászt, volt ám öröm. Aztán már jobban a kárászokat fogták a fiúk. – Ügyesek a fiúk. – mondta Kálmán. – Jó a tanáruk. – nézett rá Anna. Boldogság csillogott szemében. Kálmán most is éppen olyan szépnek látta őt, mint először.          – Már nincs kapásunk! – reklamáltak a fiúk. – Akkor mehetünk is hazafelé. – mondta Anna. A fiúk szépen szétválogatták a halakat, melyiket vigyék haza sütni, külön tudva mindegyikről, melyiket, ki fogta. Aztán mikor a legnagyobb kárász került elő, akkor merült csak fel a vita, ezt ki fogta. De kiegyeztek abban, Ádám fogta a nagyot, Sanyi meg a többet.

Haza érve a Foxi kitörő örömmel fogadta őket. Körbe ugrálta őket, majd megnézte a zsákmány is. Kálmán neki állt halat pucolni, Anna meg vacsorát készíteni. Nem voltak még éhesek, mert a sok szendvicset mind megették, de Anna tudta a fiúk nemsokára ott fognak sorakozni az asztal mellett. Mire kész lett a vacsora Ottó is megjött. Teli szájjal mesélték a pecázást, Ottó mosolyogva hallgatta őket, de Anna látta rajta valami baj van. Mikor a kicsik lefeküdtek, rá is kérdezett.

– Azt mondták az orvosok, nem jöhetnek haza, meg kell műteni Kittikét, a szívében van egy lyuk. Azt mondták ne aggódjunk, ez már rutin műtét. – szemei megteltek könnyel. – Nem akarjuk elveszíteni őt. Anna és Kálmán csak néztek maguk elé, végül Kálmán törte meg a csendet. – Ne aggódj fiam, elvisszük a legjobb orvosokhoz, erős kislány ő, mint az anyja, nem lesz baj. De érezte, neki is végig kúszik a gerincén egy jeges, kellemetlen érzés.

Újra ott ültek a kórház folyosóján. Az ikrek kérdezgették Kálmánt: Papa, ha majd Kitti nagy lesz ő is jöhet velünk pecázni? – Persze, hogy jöhet, de sokat kell majd segítenetek neki. Már harmadik órája ültek ott mire végre nyílt az ajtó, Éva idegesen ugrott oda: - Mi van a lányommal? - Támadt az orvosra Éva. – Nyugodjon meg asszonyom, jól van, teljesen fel fog épülni, erős kislány. Éva sírva fakadt átölelte Ottót és csak zokogott. Ottónak is könnyes lett a szeme. Az ikrek csendben kérdezték Annát:  – Nagyi, anya miért sír?  – Mert nagyon boldog és örül. – felelte Anna.     

Elindultak hazafelé. Éva és Ottó még ott maradtak, ők meg az ikreket vitték hazafelé. Út közben a fiúk már azt tervezték, hogy fogják Kittikét megtanítani, pecázni. Kálmán csak mosolygott:  –  Odébb lesz az még.              

Végre Annát is mosolyogni látta újra. Aztán eldöntötték holnap lekváros gombócnak kell lennie az ebédnek. Délelőtt Ottó is befutott. – Jól van Kittike, már kora reggel fent volt. Jó darabig nem jöhetnek még haza, de jól vannak. Látszott rajta mennyire megkönnyebbült. – Megyek is vissza a kórházba. Anna csomagolt ebédet is Évának, mert a lekváros gombócot ő is nagyon szereti. Emlékszik még egészen kicsi volt, de a gombóc volt a mindene már akkor is. – Holnap mi is megyünk majd be. - Búcsúztak Ottótól. Ő pedig indult vissza a kórházba.  

Éva, a tornácon üldögélt a nagy hintaszékben karján Kittikével, mikor meghallotta, hogy jönnek a fiúk. Anna éppen kilépett a házból, hogy kész az ebéd, mikor a kapu nyílott és Sanyi szaladt befelé: - Anyu képzeld pontyot fogtam! Ilyen nagy! -Tárta szét karjait. Ottó csak mosolygott: - Nincs az olyan nagy! – De, ilyen hatalmas! – ellenkezett Sanyi és még jobban széttárta a karjait. – De akkor is én fogtam a többet! -  kontrázott rá Ádám. – Majd ebéd után megnézzük. Most gyerünk ebédelni! – mondta Anna. A fiúk szaladtak kezet mosni, Ottó Éva mellé ült és Kittikét nézte, ahogy mosolygott. Kálmán beöntötte a halakat a dézsába és elismerően nézegette: - Tényleg szép ponty. Aztán neki ültek ebédelni és a nyitva maradt ajtón messzire vitte a szél a lekváros gombóc illatát…

- Olvasd el holnap a befejező részt! -