– Szerettünk volna egy kicsit kibújni a bőrünkből. „Kibújni a bőröndből”, ahogy a lemez egyik közepesen szellemes beceneve szólt. Ezért is van, hogy Tövisházi Ambrust hívtuk producerként a lemez munkálataira. Markáns ízlése van, olyan lemezeken dolgozott az elmúlt időkben, amelyeket érdekesnek találtunk, ráadásul nem pontosan, sőt kifejezetten nem az a zenei ízlése, mint nekünk, bizonyos dolgokat egészen másképp közelít meg, mint akármelyikünk. Ez azért érdekes, mert sosem árt egyik kicsit pofon vágni, kibillenteni magunkat, átbucskázni az esetleges rutinokon, tükröt (esetleg éppen görbe tükröt) tartani magunk elé. Szerettük volna, tehát, a meglévő hevenyes világot kicsit újrakavarni.” – nyilatkozta a zenekar.

És így is lett. Játékos, lélegző, lényegre törő, tempós és élettel teli HS7-album született. És bátran szélsőséges is, meg kísérletező. Ezen a lemezen hallható a zenekar eddigi leggyorsabb száma (a címadó, zúzós-garázsos Jazz) és az eddigi leglassúbb (a szívfacsarós Mától nem számolom). Hallhatunk beates, „próbatermes” hangzású és csilingelősebb vagy harapósabb gitárpop számokat (az egyiket, csak úgy mellesleg, fafurulyával), és vannak olyan dalok, ahol az akusztikus gitár meg a mandolin viszi a prímet. Sőt, olyan is (a lemez egyik legsikerültebb dala, a Ne menj vissza a régi cukrászdába), ahol az akusztikus gitárok mellett lábdobogás és taps tolja a natúr ritmust.