Hogy megértsük azt: hogyan csökkentheti a szorongást a tudatunk, elsőként a felépítését kell megértenünk. Sigmund Freud szerint a tudat három rétegből épül fel. A legfelső réteget tudatosnak nevezi. Ebben találhatóak azok az élmények és ismeretek, amiket akár ebben a pillanatban is fel tudunk idézni.

A második rétegben − mely a tudatelőttes nevet kapta − azok az ismereteink tanyáznak, amelyeket ugyan megéltünk vagy megtanultunk, de sokat kell rajta gondolkodnunk, hogy eszünkbe jussanak, vagy más esemény hatására bukkannak fel. Például olyan esetben, amikor valaki más kezd el beszélni az adott dologról. Freud szerint a felső két réteg könnyen átjárható, hiszen ha az eszünkbe jut egy feledésbemerült emlék, akkor az egyből visszakerül a tudatos rétegbe.

A harmadik réteg a tudattalan. Az ebben tartózkodó élmények és ismeretek nem hozzáférhetőek, csak olyan „kerülőutak” segítségével, mint például az álmok, az elszólások és a szabad asszociációk. Az ide kiszorult tudattartalmak viszont nagyban befolyásolják az egyén viselkedését.

Amikor valamire nem akarunk gondolni, valami túlságosan fájdalmas, akkor tulajdonképpen ezek között a tudatszintek között „mozgatjuk” emlékeinket és élményeinket. Nézzük a legalapvetőbb elhárításokat, amelyeket bizony kisebb-nagyobb mértékben mindenki és mindig használ – legalábbis ez a pszichológia tudományának mai álláspontja.

• Az elfojtás a legalapvetőbb és legfontosabb elhárító mechanizmus, mely során a számunkra a túlságosan fájdalmas vagy félelmetes tudattartalmakat a tudattalanba szorítjuk ki. Így az elviselhetetlen elképzelésünk vagy érzésünk kiszorul a tudatos megélésünkből, illetve lehetetlenné válik annak felidézése is, ami azonban pszichés problémákat okozhat a személyiségünkben. Ilyenek lehetnek például, a – remélhetőleg csak filmekből ismert – gyermekkori bántalmazások emlékképei is.

• Az elnyomás valamely fájdalmas vagy kellemetlen tudattartalmunk időleges kiszorítása a tudatelőttesbe, annak érdekében, hogy képesek legyünk az aktuális feladatainkra koncentrálni. Amint az elnyomás megszűnik, az elnyomott tudattartalmaink a kezdeti szintnél erőteljesebben térnek vissza a tudatunkba. Ilyen lehet az, amikor a főnökünk nehéz helyzetbe hoz minket, de mivel a jelenlétében tehetetlenek vagyunk, igyekszünk nem gondolni az esetre. Amikor azonban elhagyjuk a munkahelyünket, még idegesebbek leszünk, amiért nem tehettünk azonnal semmit.

• A tagadás az elviselhetetlen valóság letagadását jelenti. Ez leginkább a halálesetek feldolgozásának elején történik meg, amikor nem vagyunk képesek elhinni, hogy a rossz hír igaz.

• A projekció során, a nemkívánatos tulajdonságainkat, késztetéseinket másokba vetítjük, illetve az elviselhetetlen élményeket másoknak tulajdonítjuk, általában erősen túlzott formában. Persze könnyebb másokat okolni, mint magunkban keresni a hibát, de ha a tudat túl sokszor választja ezt a mechanizmust, akkor a személy világképe kórosan is elrugaszkodhat a valóságtól.

• Ha a tudatunk a reakcióképzést folytat, akkor úgy rejtjük el önmagunk és mások elől valamilyen késztetésünket, hogy ellenkező irányú cselevést fejezünk ki. Erre a legjobb példa, egy olyan anya lehet, aki úgy érzi, hogy nem tudja teljesen elfogadni a fogyatékos gyermekét, és ezért túlságosan engedékeny, vagy gondoskodó lesz vele szemben, hogy meggyőzze önmagát arról, hogy ő valójában jó anya.

• A racionalizáció során, logikailag vagy társadalmilag kívánatos elvárások segítségével, olyan színben próbáljuk meg feltüntetni a cselekedeteinket − vagy értelmezni az adott szituációt, − hogy elfogadható, de nem valós magyarázatot adunk rá. Tehát nem másokat okolunk, hanem olyan helyzetet kreálunk önmagunknak, amelyeket figyelembe véve logikusnak tűnik az adott cselekedetünk. A legegyszerűbb helyzet, a fogadalmaink megszegésekor jelentkező: „Na jó, ma ünnepelünk, most megengedhetek magamnak egy kis...” kezdetű mondat.

A tudat tehát jellemzően ezeket a stratégiákat alkalmazza arra, hogy megszüntesse az önmagunkkal szemben létrejött feszültséget. Minden ember többet is alkalmaz ezek közül, ez nem szégyen, és nem önbecsapás: csupán személyiségünk védi így önmagát. Ha nem alkalmaznánk ezeket, előbb-utóbb fejünkre nőne az a sok rossz élmény, s talán mást se tennénk egész nap, mint szorongva bánkódnánk azon, milyen szerencsétlenek is vagyunk!