Ha dohányzásról van szó, nem lehet eléggé hangsúlyozni egészségkárosító hatását, de arról sem szabad elfeledkezni, hogy komoly kultúrtörténete van ennek a szokásnak. Több mint 500 éves európai története során olyannyira beépült a kultúra legkülönfélébb területeibe, és annyi érdekes dolog esett meg vele, hogy érdemes néhány szót ejteni erről is.

A dohány őshazájának Közép-Amerika tekinthető. Amikor Kolumbusz Kristóf 1492-ben kikötött az Újvilág partjainál, egyebek mellett meglepve tapasztalta, hogy az őslakók összesodort, száraz dohányleveleket gyújtanak meg izzó parázson, majd a szájukhoz emelik, megszívják és a füstjét orrukon, szájukon kieresztik. Az európaiak számára újdonságnak számított ez a szokás, de ezekben a kultúrákban komoly hagyományai voltak, hiszen ie. 3-5 ezer évvel ezelőtt kezdtek ezeken a vidékeken dohányt termeszteni, és a maják és aztékok templomainak dombormű-maradványain ma is látható a dohányzás szertartása, melyet a korabeli mesterek örökítettek meg. Nem meglepő hát, hogy a spanyolok kezdetben valamiféle vallási szertartás kellékének vélték a füstölést. Erősítette ezt a feltételezést az is, hogy gyógynövényként is használták a dohányt. Egy spanyol szerzetes például leírta, hogy dohánnyal kevert tésztát adtak a betegeknek, akik ezt kihányták és így tisztultak meg az ártó szellemektől. Hamarosan kiderült azonban, hogy a dohányzásnak semmi köze a valláshoz, és arrafelé szinte mindenki hódol ennek a szenvedélynek.

Nem meglepő, hogy hamarosan felbukkant Európában is. A 16. században már több helyen említik a dohányt. A korabeli füvészkönyvek gyógy- és fűszernövényként mutatják be, de egyre többen használták élvezeti cikként is. Az inkvizíció persze istenkáromlásnak tekintette a dohányzást és súlyosan büntette a dohányfüst élvezőit. A legtöbb országban igyekeztek visszaszorítani az egyre terjedő szokást, de csekély sikerrel, ugyanis a dohányzás különböző formái mindinkább elterjedtek Európa-szerte.

Nagy szerepe volt ebben egy Jean Nicot nevű orvosnak is, aki 1559-ben érkezett Lisszabonba francia követként, és komoly érdeklődést tanúsított az ott megismert dohány iránt. Megszerezte a magját, elültette, termesztette és behatóan tanulmányozta a hatását. Párizsba is küldött egy dohánycserjét, hogy hazájában is megismerjék a különös gyógynövényt. A dohánylevelet sebek kezelésére, a dohánypor belégzését pedig fejfájás megszüntetésére ajánlotta. Ezzel a módszerrel gyógyította meg Medici Katalint is, aki állandó fejfájással küzdött. A sikeres gyógyulásnak persze híre ment, így egyre megbecsültebb gyógynövényként tartották számon a dohányt. Persze, ekkor még maga Nicot sem sejtette, hogy milyen egészségkárosítónak bizonyul később az ekkor még csodatévőnek tartott növény. Becsületére legyen mondva, ő maga sohasem dohányzott. Ezek ismeretében, gondolom, senki sem lepődik meg, hogy Jean Nicot lett a dohány hatóanyagának, a nikotinnak a névadója.

Érdekes helyzete volt ekkor a dohánynak: gyógynövényként elismerték és használták, egyre többen váltak a dohányzás rabjává, ugyanakkor egyre többen tiltották. 1642-ben például VII. Orbán pápa kiközösítés terhe mellett tiltotta meg a sevillai püspökség templomaiban a tubákolást, mert a hívek állandó tüsszögése miatt nem lehetett hallani a prédikációt. I. Erzsébet angol királynő is hasonlóan járt el, ahogy utódja, I. Jakab sem pártolta a dohány élvezetét. 1603-ban például dohányzásellenes tanulmányt adott ki, melyben ehhez hasonló intelmeket fogalmaz meg a hívek számára: "Kedves Polgártársak! Hagyjátok abba végre ezt az őrültséget, amelyet szégyenből fakadt tévedésből fogadtatok el és korlátoltságból használtatok: őrültség ez, amely az istenség haragját lángra gyújtotta, a testi egészséget legyengíti, a vagyont kikezdi, a nemzet méltóságát elhomályosítja... szaga undorító, káros az agyvelőre, és a fekete füst kigőzölgése leginkább a pokol fortyogásához hasonlít."

Magyarországra a 16. században érkezett a dohány és a dohányzás divatja. Az első dohánymagot 1570-ben hozták be az országba sváb parasztok. Szélesebb körű elterjedése azonban a török hódoltsághoz és a végvári harcokhoz kötődik, ugyanis a törökök, a végvárak spanyol zsoldoskatonái, valamint német és görög kereskedők terjesztették el hazánkban ezt a szokást. Dohány szavunk is török eredetű, ugyanis a füst jelentésű duhan szót vettük át a törököktől. Európa más országaihoz hasonlóan, a magyar társadalmat is erősen megosztotta a dohányzás kérdése: voltak, akik gyógynövényként tekintettek rá, mások élvezeti cikként használták, és persze legalább ennyien voltak, akik ellenezték. Az 1670-es Gyulafehérvári Országgyűlés például kemény rendelkezéssel tiltja a dohány kereskedelmét és a dohányzást is: „Senkinek e hazában effélét behozni szabad nem lészen, sőt akinek mostan tobákja van, az országgyűlés elbomlása után csak 15 napig árulhassa és ne tovább. Aki pedig behozza, attól minden harmincadokon, vámokon, városokon, falukon, a helybeli tisztek minden egyéb vele található javával együtt vegyék el. A tobákkal élő birtokos és nemes 50, egytelkű nemes 12, a jobbágy 6 forinttal büntettessék, melyet a tisztek artikuláris büntetés alatt tartoznak felvenni, a tett nyilvánosságával, ide értvén a papokat, a deákokat és másodrendűeket minden különbség nélkül.”

A 17. század végére azonban Európa legtöbb országában megszűnt a dohányosok üldözése. Ennek elsődleges oka tisztán üzleti. Rájöttek ugyanis, hogy a nikotin függőséget okoz, így minél több a dohányos, annál több pénzt lehet keresni a dohány termesztésével és kereskedelmével. A már említett I. Erzsébet híres volt kitűnő üzleti érzékéről, így ő az elsők között volt, aki felismerte a dohányban rejlő pénzügyi lehetőséget. A templomokban betiltotta ugyan a tubákolást, viszont Virginiában elkezdett dohányt termesztetni, ahol a mai napig ez az egyik legfőbb termék. Nem kell mondanom, hogy számos követője akadt, és a dohány azóta is az egyik legjobb üzlet. A másik ok ennél valamivel humánusabb: az Európán végigsöprő pestisjárványok alkalmával az orvosok megfigyelték, hogy a dohányosok körében kevesebb áldozatot szed a fekete halál, így megelőzésképpen ajánlották a dohányzást, és maguk is rászoktak. A harmadik ok pedig a háborúkhoz kapcsolódik: a hadvezérek ugyanis felfedezték a nikotin szorongáscsökkentő hatását, így egyre tudatosabban adtak dohányt a katonáknak, akik az állandó stressz miatt hamar rászoktak a dohányzásra. A harmincéves háború alatt például a hadsereg ellátmányába már beletartozott a dohány is. Látható tehát, hogy a mai helyzet nem sokban különbözik a korabelitől. Talán csak annyi változás történt, hogy ma már senkinek sem jut eszébe gyógynövényként tekinteni a dohányra. A rajongók és az ellentábor azonban ma is ugyanúgy adott, ahogy az üzleti érdekek is sokszor felülírják az egészségügyi kockázatokat.

Ha dohányról és kultúrtörténetről beszélünk, érdemes kitérni arra is, hogy a cigarettán kívül milyen módon lehet hódolni ennek a szenvedélynek. Lássuk először a legkevésbé ismert változatot, a tubákot, vagy ahogy nálunk nevezték, a burnótot. Ez nem más, mint finom dohánypor, amit rózsaolajjal, jázminszirmokkal, levendulával és egyéb adalékokkal illatosítanak, majd felszippantják, esetleg a fogakra vagy az ínybe dörzsölik. A szokás a 17. századi Angliában jött divatba, majd világszerte elterjedt. Eleinte minden szippantásnyi dohányt frissen reszeltek le, így a tubák élvezői a reszelőt éppúgy magukkal hordták, mint a díszes szelencét. A mellényzsebben vagy láncon ékszerként hordott tubákosszelencék külön művészeti ágat képviselnek, ugyanis a drágább darabok valóságos ötvösművészeti remekek voltak. A tubákozást lassan háttérbe szorította a szivar, majd a cigaretta, manapság azonban ismét előtérbe került, igaz, inkább csak elméletben. E szokás felélesztése ugyanis kompromisszumos megoldást jelenthetne azoknak, akik nem tudnak lemondani a dohányról, ugyanakkor nem szeretnék a dohányfüsttel károsítani a nem dohányzók egészségét.

A szivar már jóval ismertebb módja a dohányzásnak. Eredetéről nincsenek pontos adatok, annyit lehet biztosan tudni, hogy Európában Spanyolországon keresztül terjedt el a szivarozás, ahol 1717-ben már sodortak szivarokat. Az ekkor még nem létező Egyesült Államok területére 1762-ben került be, mégpedig Israel Putman vitte be Kubából. Ezen a kontinensen olyan gyorsan terjedt a szivarozás szokása, hogy néhány éven belül több szivargyárat is alapítottak. Ekkoriban rendkívül népszerű és elterjedt módja volt ez a dohányzásnak, és csak a cigaretta felbukkanása tudta kiszorítani. Magyarországon először Szegeden jelent meg, mégpedig Babarczy Antalnak köszönhetően. Elterjedésében nagy szerepe volt Széchenyi Istvánnak, aki nyugati utazásai során ismerkedett meg a szivarral és feltétlen híve lett. Az elnevezés a reformkor egy másik nagyjához kapcsolódik, ugyanis Vörösmarty javasolta, hogy szivar legyen az addig cigarrónak, illetve szipának nevezett alkalmatosság neve.

Az utóbbi években már nálunk is fel-feltűnnek a vízipipák, elsősorban különböző vendéglátó-ipari egységekben. A dohányzásnak ez a módja Afrikából ered, először a pigmeusok készítettek vízipipákat, majd tőlük terjedt el Afrikában, Kis-Ázsiában és Indiában. Az arab világban jelenleg is rendkívül népszerű a vízipipa. Ennek a dohányzási módnak az a lényege, hogy a dohányfüstöt vízen vezetik keresztül, aminek köszönhetően lehűl és kitisztul. A vízipipázás egészségügyi kockázataival kapcsolatban megoszlanak a vélemények. A WHO szerint kevésbé egészségtelen, mint a cigarettázás, de ez a füst is tartalmaz olyan anyagokat, amik komoly egészségügyi kockázatot jelentenek.