Azért a kereskedelmi adók is nyomják a tényfeltáró műsorokat. Ezeket időnként ki is tüntetik. Ám néhány adás után már csömöre van a nézőnek ezekből: éppen csak kapirgálják a felszínt, üresek, pörgősek, rövidek. És egy-egy történet után könnyen levonható az egyértelmű tanúság, mintegy a szánkba rágják, hogy ki a hibás, ki az ártatlan, és egyáltalán, hogyan is kell vélekednünk az aktuális eseményről. Gondolkodni nem kell, de nincs is idő rá, hiszen máris pereg a következő bejátszás.

A valóság pedig nem ilyen. Nézzünk csak meg egy egyszerű példát! (Ez a példa is csak felszínkapirgáló, pörgős és rövid, ráadásul egyértelmű tanúság vonható le belőle, ám a példabeszédeknek éppen ezek a jellemzőjük.) Szóval képzeljük el, hogy baráti házaspárunk válni készül. Meghallgatjuk Jucikát, s a beszélgetés végére egyetértünk vele, hogy Béla egy aljas szemétláda, és az lenne a leghelyesebb, ha az ördögök azonnal elragadnák, s lassan pirítgatnák a Pokolban néhány száz évig.

Másnap azonban Bélával hoz össze a sorsunk, és világossá válik számunkra, hogy Béla már régen a Pokol tüzén ég, és Jucika az a nőstényördög, aki megkeserítette és tönkretette e becsületes, kedves férfi életét. Talán csak másnap jut el tudatunkig, hogyan is ingadozunk a valóság tényei között, hajladozunk, mint egy fűszál, objektív igazságot pedig igen nehéz tenni. Igaza van mindkét félnek, az igazság mégis valahol máshol van…

De be lehet-e mutatni társadalmunk problémáinak sokszínűségét egy tévés műsor keretében? M. Kiss Csaba erre vállalkozott az M1-en futó Szempont című műsorában. Az az M. Kiss, akiről volt tanára azt állította, hogy „kivételes tehetségű fiatal, aztán meg jól eladta magát a kereskedelmiknek, és csak szart csinál azóta…”. Szakítva a kereskedelmi csatornák követelményeivel most a királyi tévében M. Kiss megpróbálja kihozni magából azt a bizonyos kivételes tehetséget, és ez elég jól sikerül neki – legalábbis, ami a Szempontot illeti.

Legutóbbi adásukban a felelősség kérdését járták körül (objektív felelősség a közlekedésben, rendőrség, hivatalok, önkormányzatok felelőssége egy-egy kérdésben, a szülő és az iskola felelőssége, stb.) Mindig az adás első anyaga a legizgalmasabb, ugyanis ilyenkor eljátsszák a nézővel a Jucika-Béla effektust: leadnak egy több bejátszásból álló filmet, amely után a néző teljesen azonosulni tud az elhangzottakkal, majd jön a feketeleves, mert a második film egyértelműen meggyőzi a figyelőt, hogy a másik félnek van igaza. Szóval lehet töprengeni, keresni azt a bizonyos objektív igazságot…

A műsor végén megjelent a stúdióban Karinthy Márton, színházrendező és -igazgató, aki azért tudott egy kis reménysugarat adni a magukba mélyedő, elgondolkodó nézőknek. Nem tett igazságot, csak arra hívta fel a figyelmet, hogy a felelősség mindig az emberben, az egyénben kell, hogy kezdődjön. Mindenkinek legyen ez az első lépése, tegye fel mindenekelőtt magának a kérdést, hogy ő miért felelős, miben hibázott, mit tehet, hogy megváltozzon, ami rossz. S csak ezután kutassuk fel a bűnbakokat – ha vannak egyáltalán.

S az adás végeztével a beszélgetést az interneten lehet folytatni, nehogy a nézőkbe szoruljon az a sok okosság, ami mind eszükbe jutott közben…

Bár tartalmilag igen érdekes műsor a Szempont, ettől még nyugodtan lehetne uncsi, álmosító, amit lehet, hogy véletlenül megnéz a néző, még talán el is gondolkodik utána, ám esze ágába sem jut, hogy legközelebb is rákapcsoljon. M. Kiss azonban hozza a kereskedelmi csatornáknál tanultakat, s a bejátszott filmek minden tekintetben megfelelnek a modern néző igényeinek. A riportok pörögnek, nincs idő unatkozni, de még az operatőrök is számtalan izgalmas fényképezési móddal teszik mozgalmasabbá a filmeket. A riportokat pedig öreg rókák és ifjú titánok készítik, akiket láthatóan felspannol a lehetőség, hogy szabadon dolgozhatnak, s hogy végre nem köti őket sem az MTV tekintélyelvű légköre, sem pedig a népszerűséget hajhászó kereskedelmik szabályai.

Aki hibát akar keresni a műsorban, az persze találhat eleget. Mégis jelen esetben a kukacoskodásnak nincs sok értelme, a Szempont úgy jó, ahogy van.