Mint írtam az eset után élni sem volt kedvem, és valami megváltozott bennem. Gyermeki lényem átalakult, már nem voltam többet ártatlan, amit akkor nem tudtam igazán felfogni, csak azt, innentől kezdve megváltozik minden. És igazam lett: Árpi kerülni kezdett, szexuális zaklatásaim alább hagytak. Ami viszont maradt a verések, a pofonok, a megalázások.
Nem egy esetben megtörtént, szakadt ruhában kergetett ki az utcára játszani, hogy osztálytársaim előtt megalázott helyzetbe kerüljek. Ősszel a hideg szélben egy szál pólóban kidobott a játszótérre, mondván, semmi szükség rám otthon. De már ezek sem érdekeltek. Nem nevettem többet, nem volt őszinte mosolyom. Ezen a ponton elhomályosulnak emlékeim. Tudom, volt egy iszonytató nagy balhé szüleim között, amit szintén én sínylettem meg. Anyám nagy jólétében nem tudott már mit csinálni és unalomból egyik osztálytársam apjával egy évig titkos viszonyt folytatott. Hatalmas balhé lett belőle, és mindezért megint én bűnhődtem. Emlékszem mikor az osztálytársam sírva jött hozzám a suliban, és mindenki előtt az osztályban pofon vert és azt üvöltötte: - anyád egy kurva és te sem leszel másabb ha felnősz! Szavait nem nagyon értettem, de a pofon nagyon fájt, s a megvetés, ami eztán következett.
Mostohaapám még durvább lett verés terén, osztálytársaim elkerültek, testvéreim is úgy kezeltek, mint egy leprást. Egyetlen társam egy kis nyuszi volt, Bubka, akit sosem eresztettem el, s mindvégig hű társam volt.
Mi történt ezután? Igazán csak arra emlékszem, édesanyámmal mentünk orvoshoz, s amikor végre együtt voltunk, kiborult a bili: el kezdtem zokogni, s anyám nem tudta mire vélni a dolgot. Hiába nyugtatgatott, nem sikerült elcsitítania és valamit tennie is kellett, mert az orvos kijött a szobából is és kérdezte mi bajom. Aztán csak annyit hallottam, anyám és az orvos a doki szobájában próbálják megfejteni mérhetetlen zokogásom okát.
Én tudtam: nem bírok többet. Nekem ez sok. Nem tudtam tovább tartani magamban semmit, valamit tenni kellet. Az utolsó csepp a pohárban a sivár hazatérés ahhoz az állathoz, aki minden bánatom okozója. Muszáj volt valami olyan jelet sugároznom, amit már anyám is észrevett. Mennyi idő telt el a borzalmas éjszaka és kibukásom között? Mai napig nem érem fel épp ésszel, hogy bírtam gyerekként ennyi ideig magamban tartani a bánatom, s hogy voltam képes elviselni ennyi borzalmat. 2 év múltán éreztem csak: elegem van! Anyámnak csak annyit tudtam mondani, nem akarok többet mostohaapámmal együtt fürdeni. Anyám ledermedt, valami megmozdult benne. Éreztem elönti a harag. Azt hittem, mostantól kicsit jobb lesz. Hogy mekkorát tévedtem! Anyám dühe addig tartott, míg mostohaapám el nem kezdte ecsetelni, mekkora színésznő vagyok. Persze anyám nem hitt neki, vagyis nem teljesen. Kétkedett. Nem tudta, kinek higgyen. Hirtelen aggodalma, amit az orvos előtt produkált − később kiderült −, álca volt. De az álca sem tudott a felszínen maradni. Kiderült mi történt, s tanú is volt rá.
Anyámnak döntenie kellett. Gyermeke, vagy a jólét s vele együtt szőnyeg alá söpörni a rosszat. Hajszálon függött az életem. Mivel anyám igen büszke teremtés, és tudta tanúja van annak, amit egyszerűen nem söpörhet szőnyeg alá, nyilvánosan is engem választott.
Harcoltunk, de nem együtt,mint anya és lánya. Én harcoltam, hogy túléljem a válást, ő harcolt, hogy mentse ami menthető. Ő a lakásért harcolt, a pénzért s testvéreimért, akiket jobban szeretett mint engem. Én azért, hogy túléljem azokat a borzalmas napokat, amíg még otthon laktunk. Anyámnak nem volt szent semmi. Vérre menő csaták voltak. A lakótelepen a veszekedések nem zárt falak közt történtek. Nem egy alkalommal verekedtek össze a nyílt utcán, nem egy alkalommal szegeztek kést egymás torkának. Sokszor szomszédok adtak enni, aludtam osztálytársaknál, tanultam úgy suliban, hogy tovább voltam napköziben, mert a tanárok nem engedtek haza.
És hogy milyen volt akkor a rendszer? Állítólag az akkori állam igenis gondoskodott az olyan gyerekekről, akiket bántalmaztak otthon. Valójában magasról letojták, hogy mit élek át. Lényeg, hogy ne ők oldják meg a problémámat. Egyszerűbb volt sajnálni, s csak apróbb dolgokkal könnyíteni sanyarú sorsomat. Többször előfordult, hogy szüleim vitájára rendőröket hívtak ki, vagy nem tudtam bemenni a lakásba, mert a mostohám kicserélte a zárakat és anyám feszítővassal tépte fel az ajtót. Volt, amikor arra mentem be, apám a földön fekvő anyámat rugdossa, s engem ez annyira felzaklatott, hogy neki mentem. Akkor anyám felpattant és már ketten ütöttük azt a nem normálist.
Húgom és öcsém nagymamánál voltak, ők nem élték meg a borzalmakat. Gyakran éjszaka dörömbölt a szobám ajtaján mostohaapám meztelenül, hogy anyámat kiráncigálja tőlem a szobából. Nem mertem aludni, mert féltem, megint megtörténik a borzalom. Próbálták őket kibékíteni. A bíróság, a szomszédok, és nagyszülők is. Valami történhetett, mert egyszer csak csend lett.
Jött a nyár és közösen egy hétre a Balatonhoz utaztunk. Minden évben itt nyaraltunk. Nagynéném is lejött velünk, hogy biztos ne legyenek balhék. De ez nem olyan nyár volt. Itt dőlt el minden. Az alap vitát egy képeslap okozta, melyet barátnőmnek írtam. Eltévesztettem egy betűt, s mostohaapám szájon vágott anyám előtt. Anyám pedig neki esett, a nagynéném választotta szét őket. Miután nagynéném elbúcsúzott, autóval mentek vissza Pestre, a szállodai szobában, − ami a földszinten volt, ez lényeges −, anyámék megint el kezdtek veszekedni. Elcsattant pár pofon, s csúnya szavak röpködtek a levegőben. Én az erkélyen álltam. Anyám is kijött, és akkor, emlékszem anyám tett valamit, amivel megpecsételte végképp későbbi kapcsolatunkat. Csak annyit mondott: nem bírja tovább és ne haragudjak rá. Átugrott az erkély korlátján és elrohant.
Egy világ omlott össze bennem: otthagyott egy felbőszített állattal és nem tudtam utána menjek,vagy maradjak. Mostohaapám kivágódott az erkélyre. Késő volt. Utolsó perceimet számoltam. Az állat sem hagyja magára bajba jutott csemetéjét, az utolsó vérig küzd érte, akármennyire is vesztett csatát vív. Amikor mostohám szembesült a tényekkel, elborult elmével közeledett felém, megragadott, felemelt s becipelt a szobába. Bezárta az ajtót és elkezdte őrületes őrjöngését. Ütött vert, ahol ért. Nem érdekelte vérzik az arcom, felrepedt a szám, ömlik oromból a vér. A falhoz vágott, hogy nem kaptam levegőt. Ájulásig rugdosott. Amikor végzett, kivágott az előszobába és közölte: „el ne aludj, mert megöllek”.
Nem aludtam, elájultam. Álmot láttam. Egy idegen férfit, aki fölém hajolt, s valamit mondott. Szavai messzinek tűntek, szinte zúgott minden szó. Angyalt is láttam, fölém hajolt, s könnyeit rám csorgatta. Álmom nem álom volt: anyám volt az angyal, s egy rendőr a férfi. Amikor a nyomozók megláttak, nagyobb haragot láttam a szemükben, mint saját anyáméban. Akkor teljes nyugalmat érzetem. Nem fájt semmi, csak feküdtem az ágyon, és hallgattam a csendet. Valami meleg folyt végig az arcomon és nem érdekelt semmi. Nyugalmat találtam, abban a pici röpke három órában. A rendőrök betettek egy autóba és hazavittek Pestre. Innentől kezdve felgyógyultam és nem érdekelt semmi. Anyám elvesztette a házat, és másik két gyermekét is. Úgy bántak vele, mint egy rühes kutyával. Megérdemelten. A válás előtt derült ki legújabb kapcsolata is. Amikor megpróbáltam elmesélni neki mi is történt valójában, nekem esett: miért nem fogtam be a pofámat, akkor most jól élnénk. Miért hazudok, miattam vesztette el másik két gyermekét. Minek élek, hisz elcsesztem az életét.
Akkor rájöttem, senkinek nem beszélhetek erről. Ha anyám is azt mondja én tehetek mindenről, akkor biztos így van. Nem meséltem róla, inkább falat építettem magam köré. Nem engedtem magamhoz senkit közel. Csak azzal barátkoztam, akit érdemesnek tartottam rá. Elfogadtam a közeledését annak, aki tényleg embernek látott, de soha senkinek nem mondtam el, mit éltem át, mit éreztem ezután, s hogy éltem meg, amikor anyám elutasított.
A halál mai napig kísért. Amíg ki nem írtam ezt magamból azt gondoltam, jobb lett volna azon a balatoni éjszakán meghalni, az angyal karjai közt kilehelni lelkem. Csak egy icinyke-picinyke szánalmat kicsikarni anyámból. Ma már tudom, szánalom nem kell, könnyeket csak a gyengék ejtenek, csak magamra számíthatok. Bízni is csak magamban tudok, egy Istenem van, az is bennem él. Nem tudok olyan világban felhőtlenül boldogan élni, ahová a világra hoztak, meggyaláztak, megaláztak, vertek, éheztettek, és amikor segítségért kiáltottam, csak megvetést kaptam válaszul.
Leírva újra átéltem az egészet, ezekben a napokban mindvégig egy ember tart ki mellettem és van most is velem Halacska, aki biztat, vigasztal és velem van. Köszönöm.
Sz.B.
Kapcsolódó cikk:
$$1606$$
