És a kisfiú, aki alig múlt négy éves, elképzelni sem tudja, hogy eljön az idő, amikor nem anyjával fog élni. Addig jöhetnek-mehetnek a szerelmek, még abba is bele egyezik, hogy a kiszemelt kislány nagykorában hozzájuk költözzön majd, de anyu akkor is marad! A gyerekek – főleg a fiúk – általában három éves koruk után észreveszik, hogy anyu és apu között más kapcsolat van. Egy ágyban alszanak, ahol nekik nincs helyük, néha elmennek csak kettesben is. Nagyon szeretik az azonos nemű szülőt is, de zavarja őket, hogy osztozniuk kell vele. A kisfiúk ilyenkor versengenek az apjukkal, az ő szerepébe bújva utánozni kezdik: újságot olvasnak, felveszik apjuk ruháját, segítenek kicserélni a villanykörtét, vagy cipelik anyu nehéz szatyrát. A lányok pedig hízelegve bújnak apjukhoz, és kedveskednek, ahogy egy feleségnek „illik”. Lányos mamák mesélik, hogy amit hazaérkezik az apa, a kislányuk repül a karjaiba, és ettől a perctől kezdve anyuka már nem olyan népszerű. Még a kevésbé lelkes papák is kapnak ebből a rajongásból. Minél harmonikusabb a viszony a szülők között, ez a jelenség annál hangsúlyosabb. A gyerek annál inkább szeretne apja, vagy anyja helyébe lépni, gyakran kívánja, hogy az tűnjön el a „színről” és ez bűntudatot okozhat a lelkében, amit a szülők gyakran nem tudnak kezelni. Csak annyit látnak, hogy a gyerek ördöggé válik, amikor mindkét szülő jelen van. Különösen nehéz annak a kicsinek, akinek a szülei elváltak, és neki egy új „jövevénnyel”, a szülő új társával kell megküzdenie. A vágy, hogy egy kisfiú feleségül vegye a mamáját, vagy, hogy egy kislány az apjával képzeli el a felnőttkorát, olyan régi lehet, mint maga az emberiség. Már évezredekkel korábban felfedezték, de nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Aztán Freud elnevezte Ödipusz komplexusnak, a görög monda alapján mely szerint a thébai király, Ödipusz tudtán kívül megölte apját és saját anyját, Iokasztét vette feleségül. Az iskoláskor kezdetével véget ér ez az időszak, ekkor a gyerekek már nem versengenek a szülővel, hanem inkább hasonlítani szeretnének rá. Jó barátságban lesznek, elfogadják helyzetüket, és nem szövögetnek ábrándos terveket a mamájukról, mint leendő feleségükről. Addig legyünk türelmesek, ha a csemeténk utálatos valamelyik szülővel, vagy dührohamot kap, amikor anyu és apu megcsókolja egymást. Ha ismerjük az indítékait, nekünk is könnyebb átsegíteni őt ezen az időszakon. Hagyjuk kiélni elképzelését, ne nevessük ki, de nagyon fontos az is, hogy ne menjünk bele a „játékba”, ne sértődjünk meg, ha olykor a másik szülőhöz látszólag jobban ragaszkodik. Ne ő szabja meg, hogy anyu megpuszilhatja-e apát. El kell fogadja helyzetét a szülők között. Ha egészségesen kezeljük, nem hagy maradandó nyomot a lelkében. Kapcsolódó anyagok:

$$1306$$

$$1294$$