Talán a Kis Jézustól a ’90-es évekig nem is volt olyan kifejezés, hogy „apás szülés”. Aztán egyszer csak egy mélyen emancipált, nagy befolyásoló erővel bíró és minden bizonnyal intelligens nő rádöbbent arra, hogy ha már a csemete létrehozásban aktív szerepe volt a férfinak, vegye ki a részét a világra hozatalából is. Ez természetesen nagyon jó hatással van az anyára, hiszen nem kell egyedül vadidegenekkel körülvéve végigcsinálnia egy alapvetően gyönyörű, de mégis fájdalmas és nehéz folyamatot.

Ma már olyan természetes az apás szülés, mint hogy valaki érettségi után továbbtanul. Pedig az sem volt mindig így. De mi van azokkal az anyákkal és apákkal, akiknek erre egészen egyszerűen nincs igényük? Vannak férfiak, akik olyan szinten irtóznak a vértől és a komplikációktól, mint mi nők a pókoktól. Valóban szükség van egy pánikoló, kétségbeesett férfira, amikor amúgy is van elég bajunk?

Vagy nézzük a másik oldalt. Mára a nők kénytelenek voltak túlemancipálódni. Éjt nappallá téve dolgoznak, megteremtik saját egzisztenciájukat, gondoskodnak magukról, alapvetően megállnak a saját lábukon. Napjainkra már a legtöbb nőnek nem támaszként, mentsvárként van szüksége a férfira, hanem egyenrangú társként. Az ilyen nő hozzászokott ahhoz, hogy ha gond van, maga is meg tudja oldani, és büszke erre. Az ilyen típusú nő valószínűleg nem vágyik arra, hogy párja végignézze amint ő izzad, szuszog, és fájdalmai vannak.

Ez ma furcsa, szívtelen, majdhogynem elítélendő gondolkodásmód, mondván a szülés egy közös projekt. Pedig nem biztos hogy mindenki számára az. A szülés egy párnak éppen olyan magánügye, mint maga a lurkó létrehozása, vagyis a szex. Mindenkinek máshogy jó, másképp csinálja. Szerencsés esetben apa és anya véleménye egyezik a témában – ami egyébként nagy valószínűséggel így is lesz –, ha a párválasztás valóban jól sikerült, hiszen azonos gondolkodásmódú emberek kerültek egymás mellé.

Ha ez mégsem így történik, nem marad más, mint a kompromisszum. Ilyenkor elkerülhetetlen, hogy a férfi és a nő leüljön egymással megbeszélni, hogy ki melyik opciót választaná és miért. Ha ismerjük a másik pontos álláspontját, némi empátiával talán még a véleményünk is közeledhet a másikéhoz, de ne felejtsük el, hogy ezek gyönyörű, örök emlékű pillanatok, amiben nem érezhetjük kellemetlenül magunkat!