Hol volt, hol nem volt – minden mese így kezdődik – volt egyszer egy 11 éves kislány, aki mindennél boldogabb volt, hogy édesanyja végre egy apukát hozott neki. A kislány a lehető legboldogabb volt a világon, mert másra sem vágyott jobban addig, mint, hogy legyen neki is egy apukája, aki az ő fényes páncélzatú lovagja lesz, míg el nem jön majd a herceg a fehér lovon. Ám, mint minden mesében, ebben a történetben is jött a szörnyű baj. Egy délután, a tévé előtt ülve, mikor anyu épp dolgozott, a kislány és újdonsült papája a délutáni matinékat nézték. Apa hirtelen megfogta a kislány kezét, és az ölébe húzta, majd kigombolta a nadrágját és becsúsztatta a kis kezet a hímtagjára. A kicsi mit sem értett az egészből, de mert apu szerette, hát tette, amit az kért tőle. Hónapok teltek el, és a kislány érezte, hogy amit apuval csinálnak az talán rossz. Hisz melyik apuka térdel a lánya lábai közé, húzza le a bugyiját és kezdi el ott lent, nyalogatni? Melyik apuka fekszik rá a lányára és dörzsöli a csípőjét az övéhez, még, ha ruhában is? Majd hirtelen minden abbamaradt. Eltelt még néhány év, és anyukája rájött, hogy mégsem álmai férfiját találta meg, így elvált. A kislány közben nőtt, elteltek az évek, de sosem tudott beszélni a történtekről senkivel. Mindig azt érezte, hogy egy gombóc van a torkában, mikor szólni szeretne. Érezte, megvetnék, ha bármit is mondana. Érezte, az ő hibájának tartanák, ha elmondana mindent. Végül 20 lett egy nap, leült egy íróasztalhoz, és kiírta magából lelkének legmélyebb titkát. Mára a kislány a 30. életéve felé lépdel, de a történetét máig nem osztotta meg mással, mint az íróasztallal és egyetlen barátnővel, aki tőle kapott engedélyt, hogy titkát mások okulására a világ elé tárja. Állítása szerint ő szerencsés volt. Néhány hónap, nem maradandó fizikai sérelem, maradandó lelki sérelem a végösszeg. A történet summázata? A bűnösök listája: - az apa bűne: elhagyta családját, vissza sem nézve, keresve saját boldogságát. Gyermekét, feleségét prédának hagyva hátra. - az anya bűne: szeretett volna boldog lenni, és szeretett volna egy normális családot, melyben lányát nevelheti. Nem akart megszabadulni a rózsaszín szemüvegtől, melyen át egy rövid ideig a világot szemlélhette. - a mostoha bűne: kihasználta egy gyermek naiv bizalmát és szeretetét. - a nagymama bűne: egy olyan világban nőtt fel, ahol szokás volt tisztán látni. Ezért ő látott, próbált tenni az események ellen, de a jutalma egy – „mit tudhat egy vénasszony?” – lett. - a gyermek bűne: apát szeretett volna, ezért megbízott abban, aki védelmet, szeretetet ígért neki. Arra vágyott, hogy ő is olyan büszke lehessen az apukájára, mint a többi kislány az osztályban. - a MI bűnünk: megtanultunk földre szegezett szemmel járni az életünkben. Megtanultuk elfordítani a tekintetünket és befogni a fülünket, mert „ne szólj szám, nem fáj fejem”, igaz? De mi lenne, ha felemelnénk a fejünket? Ha látnánk a nő rémült tekintetét, akit minden nap összever a férje? Ha látnánk a kislány szégyenkező tekintetét, akit otthon vár egy apa, mostoha, nagybácsi… aki utána olyasmiket csinál vele, amiről tudja, hogy nem helyes, mert apák ilyet nem tesznek? Ha látnánk a kisfiú értetlen tekintetét, akit apa, nagybácsi, a család barátja a hétvégén valamiért meztelenül akart lefényképezni, miután megsimogatta a pisilőjét? A törvények, hatóságok manapság tehetetlenek. Nem avatkoznak be addig, míg tragédia nem történik. De a tragédia nem csak az, ha az áldozat végül egy kést ragad. Tragédia az is, hogy egy álmokkal teli fiatal kislánynak egy életen át emlékeznie kell. Még akkor is, ha az élet mára megpróbálta kiengesztelni egy igazi szerető társsal is. Szóval talán van egy kis happy end a kislány számára, de sokaknak a Mi bűnünk miatt is túl korán jön el a THE END.