A nagy egóval megáldott emberek olyan életvitelt élnek, melyben saját maguk a központi tényezői cselekvéseiknek és tevékenységeiknek. Mindent úgy alakítanak, hogy saját malmukra hajtsák a vizet. Ez sem elég nekik, mindenki fölé helyezik saját maguk érdekét, másokra nincsenek tekintettel. Elhiszik, hogy mindig csakis ők kerülhetnek ki a legjobban minden helyzetből, és nem félnek tenni is ezért. Mindez nem lenne probléma, de emiatt képesek embertársaikon átgázolni mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül.

Mondhatnánk, hogy az ilyen embereknek van létjogosultságuk a mai világban. Ez igaz is lehetne, de ne feledjük el, hogy a boldogság nem tárgyiasítható, hiába van valakinek meg mindene, amit csak akar, ettől még lehet érzelmileg a legszerencsétlenebb emberek egyike. A táradalom tudatosan felhasználja az emberrel született egót, és megtanítja nekik, hogy ők a legfontosabbak, és az ő boldogságuk. Mindettől csupán pár dolog választja el őket, és meg is mondják nekik, mik azok. Befolyásolják, mikor lehet valaki tökéletes - amiről tudjuk, hogy nem létezik- és megmondják mit vegyenek meg ennek érdekében. Az önző emberek pedig hisznek ennek, és mindent megtesznek, hogy a hiányzó dolgokat beszerezzék, legyen ez tárgy, tulajdonság vagy akármi más. Nagyravágyó terveiknek sosincs vége.

Az önző emberek önmagukért élnek, nem képesek úgymond más bőrébe bújni, nem is akarják átérezni, milyen fájdalmat tudnak okozni másoknak. Mindent elvárnak a többiektől, de ha nekik kell adniuk, inkább kifarolnak. Az empátia egészen addig ismeretlen szó számukra, amíg ugyanezt velük is meg nem teszi egy náluk is önzőbb ember. Gyakran ez sem elég, hogy felnyissa a szemüket, inkább még elszántabbá teszi őket eddigi életformájuk folytatásában.

Meg kell állni, és el kell gondolkodni, mit is érezhet családunk, gyermekünk, ismerőseink. Ettől nem lesz senki sem kevesebb, ki kell törni abból a tudatból, hogy teljesen lényegtelen mi történik, csak „nekem” legyen jó! Ha mással is foglalkozunk, akkor nemcsak másokkal teszünk jót, hanem magunknak is, boldogabbak lehetünk ezáltal. Nem lesz szükség haszontalan dolgokra, aminek a megszerzését a társadalom sulykol belénk, nem kell több, mint amink van.

Az önző ember jellemzői:

-  nem érdekli senki más véleménye, megy a saját feje után

-  meg van róla győződve, hogy tökéletes minden cselekedete

-  csak elvesz, és semmit sem ad cserébe

-  hisz abban, hogy ő tökéletes, vagy minimális választja el tőle

- a boldogsága érdekében átlép még legközvetlenebb társain is

- mindig benne van a „Na majd én megmutatom!” érzés

- lenézi embertársait, nem képes tisztelni a körülötte lévő embereket

- ha érdeke megkívánja, hazudik, félrevezeti a másikat

- csak hiszi azt, hogy a jó ízlés határait ismeri…

A jelzőket még lehetne sorolni egész hosszan, de nem érdemes. Az önzőségből kilépni sosem késő. Akaraterő kell hozzá, de önmagában ez sem elég. Észre kell venni, hogy van ennél boldogabb élet is, és nem csak „én” létezek a földön, segíteni éppolyan jó, mint segítséget kapni, ha szükségünk van rá.