A hatvanas-hetvenes években fénykorukat élték a bölcsődék, a szocialista munkamorál, a termelékenység folyamatos növelése nem engedte meg, hogy az anyák sokáig dédelgessék otthon gyerekeiket. Az akkori nevelési elvek szerint helyesebb volt, ha a gyerek minél előbb közösségbe került. Meg is teremtették ennek a feltételeit: a lakótelepeken gombamód nőttek ki a földből a bölcsődék, óvodák. A kilencvenes években aztán folyamatosan bezárták, átalakították ezeket, állítólag kevés volt a gyerek. A gyerek most is kevés, de még így is sok a bölcsődei férőhelyek számához viszonyítva.

Bölcsődébe kerülni nem könnyű. A városi bölcsődékben átlag félév a várakozási idő, de olyat is hallani lehet, hogy másfél-két évvel azelőtt már jelentkezni kell, mielőtt munkába állnánk. Az is előfordul, hogy az előrelátó szülő már akkor elindul helyet foglalni a bölcsibe, amikor megtudják, hogy gyereket várnak!

A bölcsődei gondozás feltétele, hogy legalább négy órában dolgozzon a szülő. Ha mondjuk egy kisebb gyerekkel van otthon az anyuka – lehetnek akár hármas ikrek is –, esélye sincs a csemetének, hogy korosztályának megfelelő gyerektársaságba kerüljön. Szépen hangzik, hogy akár félnapra, néhány órára is bevihetjük a gyereket játszani, közösségi tapasztalatokat gyűjteni. Ugyan melyik gondozó nő vállalja, hogy egy ritkán látott gyereket megpróbál beilleszteni az amúgy is túlzsúfolt csoportba? A néhány órás bölcsődelátogatás valóban létezik, csak nem úgy.

A szakemberek azt javasolják a szülőknek, hacsak lehet minél kevesebb időt töltsön a gyerek az intézményben, általában a 9 és a délután 3 óra közötti időszak javasolt. A kérdés csak az, ugyan hol talál manapság ilyen munkahelyet az ember? És akkor még nem is számoltunk azzal, hogy például a fővárosban legalább egy órát vesz el az ember idejéből az utazgatás. Falvakról azért nem beszélünk, mert ott az önkormányzatok egyáltalán nem üzemeltetnek bölcsődét, így a nyitva tartással sincs gond.

A legtöbb bölcsi egyébként reggel hattól este hatig van nyitva, de megnézheti magát az a szülő, aki félnyolc előtt vagy fél öt után hozza-viszi a gyereket! A lelki terror és a gondozónők gyilkos pillantása megteszi hatását az amúgy is lelkiismeret-furdalással küszködő anyukáknál. Pedig, szinte senki nem azért adja ki a kezéből a gyermeke nevelését, mert úri kedve úgy tartja.

Mielőtt a gondozónők rágalmazásával vádolnának bennünket, le kell szögezni, hogy a bölcsődékben dolgozók legtöbbje elhivatott, jó szakember és emberségből sem szenved hiányt. Egy lakótelepi bölcsődében történt néhány éve az eset:

Fiatal apuka egyedül maradt az egyéves kislányával, az anyuka szó nélkül továbbállt, még mielőtt a gyerek megtanulta volna a szót: anya. Az apuka nem tudta, mit kezdjen a gyerekkel, nem volt kitől tanácsot kérnie, de abban biztos, volt, hogy intézetbe nem adja, hisz maga is alig várta, hogy kiszabaduljon onnan. Egyéves gyerek mellől munkába járni, egyáltalán olyan munkát találni, hogy időben odaérj a gyerekedért a bölcsibe – lehetetlen. De még sem. A gondozónők segítettek, nem csak tanácsokat adtak, ruhát gyűjtöttek, foglalkoztak a gyerkőccel – de arra is volt példa, hogy a dadus nénik a műszakuk végén otthon vigyáztak a kislányra, ha beteg volt, hogy a papa megtarthassa a munkahelyét, és a gyerekét.

És ezek a gondozónők harcoltak azért is, hogy néhány sérült gyereket is fel tudjanak venni, hogy a ma oly divatos integrált nevelés előnyeit ne csak papíron lássuk. Mert bizony, a sérült gyerekek szüleinek még nehezebb dolguk van, pedig törvény szerint őket is megilleti a bölcsődei elhelyezés.

A valóságban tehát hálát adhatunk az égnek, ha van a közelünkben bölcsőde, ha gyerekünket felveszik a bölcsibe, ha időben el tudjuk hozni, s ha ott tudjuk tartani, amíg nincs hely számára az óvodában.

Ha pedig azt hinnénk, hogy az oviban könnyebb, tévedünk. A következő részben az óvodai valóságról írunk.

Kapcsolódó anyagok:

$$1119$$

$$1259$$