Teli a Hold, udvara most nincsen,

fényét sugározza hidegen, szelíden.

Benne a kép: hegedülő ember,

húzza, csak húzza rendületlen.

Lenéz a Földre és nem lát mást:

hogyan öli egymást két embertárs.

Löki lejjebb az erős a gyengét,

holdi embernek szíve szakadt rég...

Hideg a fény, ereje nincsen,

a hegedű csak, mi elnyűhetetlen.

Dallama néma, nem hallatszik ide,

zenéjét elnyomja a szenvedők éneke.

Taposómalomban járják a táncot,

az életre enyhet csak a halál hoz.

Háborút, terrort, éhezést lát,

hiába fordítja néha el az arcát...

Nem változik a kép visszatérésekor,

mindegy az embernek új-e vagy telihold.

Rákezdi hát megint a szokott dallamot:

Ember! Táncolj a halálba, ha ezt csak így tudod.

Teli a Hold, udvara most nincsen,

fényét sugározza hidegen, szelíden.

Benne a kép: hegedülő ember,

húzza, csak húzza rendületlen.