Az évnek ezen szakaszában a lélek is kezd felolvadni a jég hosszú fagyosságából. A kinti levegő még hűvös, és a csillagok és a hold fényesen ragyog éjszakánként. Egyik ilyen éjjel egy távoli hegyen egy fiú álomra hajtotta a fejét. Magányosan, egyedül élt itt egy kunyhóban, távol az emberektől. Ő választotta ezt az életet, messze az emberi gyarlóságtól, a rohanó világtól, közel a természethez. Itt talált csak igazi barátokat a fákban, az állatokban és a csillagokban. Olyan kor szülötte volt, mely már rég feledésbe merült.. itt a hegyen úgy telt az idő, ahogy ő akarta. Léteztek még a lovagias eszmék, nőket képzelt el, akiket meg kell hódítani, küzdeni kell értük, hogy utána megszerezhesse a leejtett keszkenőjüket. Igazából azonban ezek mind-mind csak egy álomvilág képei voltak. A valóságban nagyon magányos volt.

Egy éjjelen, miután az álom elnyomta a szemét, odajött hozzá hűséges társa Erix, a macska és azt mondta neki:

- Gazdám, látod a holdat? Az évnek ezen az estéjén lehetőség nyílik, hogy elgyere velem igazi otthonomba, Lunae-be, az álmok birodalmába, van ott valaki, akit meg kell ismerned. De sietnünk kell, mert az első kakasszóra az égi híd összeomlik.

A fiú beleegyezett az utazásba. Észrevette, hogy egy ezüstös fényben úszó, halvány, hídszerű sugár kezd szép lassan elindulni a holdból és a vége a kunyhója ablakához vezet. Óvatosan rálépett a tünékeny jelenségre, kicsit félt, mert áttetsző fényből készült és meredeken, kacskaringósan vezetett az ég felé.  Erix noszogatta, hogy sietniük kell, így is csak négy órájuk van pirkadatig. A fiú rohanni kezdett, és érezte, hogy egyre könnyebb lesz a teste, míg végül a futás repülésbe ment át. Elvesztette az időérzékét, csak repült, repült hűséges társával, Erixszel együtt, míg végül egy idegen világban találta magát, tele ismeretlen, mesebeli lényekkel.

- Miért hoztál ide? - kérdezte a fiú Erixet.

- Rettenetes szörny tartja fogságában régi barátomat, Anerist az öreg erdőben. Segítened kell rajta, ő Lunae, az álmok világának hercegnője.  Amíg ő rabságban van, az emberek nem mernek majd álmodozni.

Így hát az erdő felé vették útjukat. Amikor odaértek, a fiú hatalmas, ősöreg fákat látott feltárulni a szeme előtt. Rettenetes köd és hideg nyálka borított mindent. Az ember nem gondolná, hogy ilyennek helye van az álmok világában. Ez volt Solitaerusnak, a magányosság 3 fejű szörnyetegének otthona.

- Solitaerusnak három feje van, gazdám. Mindhárommal harapja, tépi Aneris húsát és már nem bírja sokáig. Sietnünk kell.

Rohanni kezdtek befelé az erdőbe. Egy kis tisztáson meglátták Anerist, a farkast amint épp acsarkodva küzd a rettentő szörny ellen.

A fiú odafutott, és közéjük állt.

- Hagyd békén! Előbb velem kell megküzdened, Solitaerus.

- Ki vagy te idegen, és hogy mered nekem megmondani, mit tegyek? Mióta fogva tartom az álmok hercegnőjét, a világon élő emberek lelke az enyém! Nem képzeled, hogy az utamba állhatsz!

Hirtelen a jobb oldali legkisebb fej lecsapott a fiúra. De ő elhajolt előle.

- Ki vagy te? - kérdezte a fiú.

- Én vagyok a kishitűség. Solitaerus legkisebb feje. Én tartom fogva Aneris lábát, és ezzel az emberek álmait. Így nem mernek álmodni, és nem haladnak előre.

A fiú odaugrott a farkashoz és azt mondta neki:

-Aneris! Hinned kell önmagadban! Nem hiába vagy Te álomvilág hercegnője. Szüksége van rád az embereknek, küldetésed van ebben a világban, amit végig kell vinned. Nagyon értékes vagy!

A szörny szorítása ebben a pillanatban gyengült. Ezt kihasználva a fiú szétfeszítette annak állkapcsát és kiszabaditotta Aneris lábát.

A lény nem értette, mi történik.

Ekkor megszólalt a bal oldali fej, mely nagyobb volt az előzőnél.

- Én vagyok a félelem. Én tartom fogva Aneris kezét. És ezzel az emberek szívét, így nem mernek kitárulkozni.

A fiú így szólt:

- Aneris! Nem kell magadba zárkóznod, és félned attól, hogy összetörik a szíved, lelked. Mindig az az erősebb, akit bántanak. Mert a düh csak dühöt, a harag haragot szül. Szeretetet soha. Aki lát is, nemcsak néz, és képes szeretni, az mindig sokkal erősebb lesz annál, aki a haragot, félelmet táplálja. Ne félj megérinteni és szeretni az embereket. Ekkor a farkas beleharapott a második fejbe, amelyik felüvöltött fájdalmában és eleresztette a kezet.

Most a legnagyobb és egyben utolsó fej szólalt meg:

- Gratulálok, sikerült megszabadulnotok a két éltető erőmtől.  A magányt azonban nem tudja legyőzni egyetlenegy lélek. A félelmet és a kishitűséget ha legyőzted, akkor igaz már nincs teljes hatalmam feletted, mert ott vagy magadnak Te, egy erős valaki, akihez tarthatod magad, de a fejedet még mindig fogva tartom.

Azt mondta erre a fiú:

- Ha az ember megtalálta már saját magát, és tudja, hogy küldetése van a világon, már nem lehet magányos, hisz elsősorban ott van Ő magának! Ha magaddal jóban vagy és képes vagy a szeretetre, akkor előbb-utóbb köréd sereglenek az emberek. Mert egy szeretni tudó ember manapság olyan, mint egy kályha, ami mellett megpihenhetünk. Azért jöttem el az álmok világába, hogy kiszabadítsam a hercegnőt, itt vagyok neki, és mivel a félelmet és kishitűséget már legyőztük, nincs hatalmad felette akármilyen erős is vagy.

A fiú összegyűjtötte minden erejét és kifeszítette a Magány száját, ekkor Aneris ki tudta annyira szabadítani a fejét hogy beleharaphasson a szörny felső állkapcsába.

Magány üvöltve engedte el a fejet, és hatalmával együtt a teste is elenyészett.

Aneris feltápászkodott, megrázta csapzott bundáját.  A fiú ekkor látta meg szemét. Az egyik kedves barna volt, szép és szelíd. Hittel és reménnyel teli. Ez volt a múlt, a gyerekkor.  A másik szeme jeges kék volt. Gyönyörű szép, de hidegebb. Ez a szem volt a jelen. Látszottak rajta a múlt sebei, tekintete több élettapasztalatról tett tanúbizonyságot, mint a barnáé. De ez valahogy szomorú volt. Ez volt Aneris személyisége. Magába foglalta a múltat és a jelent is, és ez így volt szép.

A fiú lehajolt hozzá és megsimogatta  a bundáját. Ekkor a farkas hirtelen egy gyönyörű szép lánnyá változott.  A fiúnak elállt a lélegzete, ilyen szépet még nem látott. Gyönyörű alakján csak úgy táncolt a hold fénye. Az arca egy angyalé, szemeiben az egész univerzum megnyilatkozott.

Köszönöm, hogy eljöttél értem, és megszabadítottál a magánytól. Így az emberek újra álmodhatnak.

Lassan vissza kell térned, nemsokára pirkad. De ne félj, a testem a földön van és az emberek között él. Éjjel a lelkem feljön ide és én vigyázom a Te álmodat. Ha ezután felnézel a holdra, mindig tudni fogod, hogy ott vagyok neked és várok rád. Most már nem vagyok magányos.

- Mindig emlékezni fogok rád - mondta a fiú. A tisztásról leszakítottak egy-egy fehér virágot ezzel pecsételve meg szerelmüket.

- Indulnunk kell - szólt Erix - az első kakasszóig vissza kell érnünk, különben örökre a két világ között ragadunk.

A fiú magához ölelte a lányt és megcsókolta. Majd sietve rálépett az ezüstfényű hídra és elkezdett zuhanni a föld felé, a hegy felé, a kunyhója, az ágya felé.

Mikor megszólalt a kakas, az ágyában ébredt, Erixszel, a macskájával a takaróján. A macska sokatmondóan ránézett, majd mosakodott tovább.

Attól az éjszakától fogva valahol messze egy gyönyörű lány amikor a holdra néz, eszébe jut a fiú, és nem magányos többé. A fiú meg, ha lát egy fehér virágot vagy éjjelente a holdra néz, tudja hogy Aneris valahol messze ugyanúgy a holdat nézi és ez olyan, mintha ott ülne mellette, bármilyen messze is legyenek egymástól, soha többé nem lesznek magányosak.

Kecskeméti Ádám

Köszönjük Kecskeméti Ádámnak, hogy megosztotta velünk írását!

Amennyiben Ön is kedvet kapott ahhoz, hogy közzé tegye saját gondolatait, történetét, vagy versét, akkor várjuk levelét az info@donna.hu címre.