Mióta az eszemet tudtam, éreztem, hogy én valahogy más vagyok, mint a többiek. Tudtam, hogy nekem egy feladatom, célom, küldetésem van, hogy valakinek odafenn tervei vannak velem. Hogy miért, az lassan egy éve vált előttem világossá.
A megérzéseim mindig is jók voltak. Néha, mikor igazán szükségem volt rá, meglepően jók. Női megérzés - mondtam magamban. Nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki. Biztos csak véletlen. Egy nyaralás alkalmával lehetőségem volt elmenni egy külföldi jégcsarnokba. (Ez azért volt számomra fontos, mert kb. 5 éve a korcsolyázás a mindenem, ez az a sport ahol megtaláltam önmagam.) Ám mikor végre odataláltunk a csarnokhoz, zárt ajtók fogadtak. Csak a hazaindulásunk napján nyitottak ki egy hosszabb nyári szünet után. Az első gondolat, ami átfutott az agyamon az volt, hogy „Milyen szerencséd van, óriásit estél volna”. Akkor már elég gyakorlott korcsolyázó voltam, tudatosan nem féltem az eséstől. Ám ez a megérzés elgondolkodtatott. Olyan érzés volt, mintha nem a saját gondolatom lett volna, mintha valaki a fejemben szólalt volna meg.
Aztán mikor hazaértem, anyu ujjongva mesélt egy lányról, akivel nemrég találkozott és aki látja az angyalokat. Egy pillanatra megállt körülöttem az idő, és felötlöttek még az óvodás és bölcsis, rég elfelejtett emlékeim is. Volt ezekben valami furcsa, ami most feltűnt nekem: tisztán láttam olyan dolgokat, amit „nem szabadott volna”. Egy pillanatra megijedtem, majd egy kis csönd után megszólaltam: Anya, lehet hogy én is őket láttam?
Egyszerre minden olyan világossá vált! Majd elkezdtem gondolkodni azon, hogy akkor most miért nem látom őket. És akkor eszembe jutott egy régi, ovis emlék: papás-mamást játszottunk, és mivel kevesen voltunk, elképzeltük a gyerekeket. Természetesen nekem nem kellett elképzelni őket. Mikor az egyik lány úgy tett, mintha megfogná a gyerek kezét – az angyal viszont nem ott állt –, megkérdeztem, hogy miért oda nyúl, hiszen nem is ott van. Aztán nagy csend lett, és mindenki azt kérdezte: miről beszélek?
Hogy mi történt azután már nem emlékszem. Csak arra, hogy rájöttem: ez egy olyan dolog amit másnak nem mondhatok el, mert bolondnak tartanak, kinevetnek és hasonlók. Egész gyerekkoromban próbáltam nem törődni azzal, amit látok, és az idő múlásával sikerült teljesen elfojtani ezt az adottságot. Csak az maradt meg, hogy ösztönösen, szinte gyermeki érzéssel tudtam hogy ki az aki „ nekem jó” és ki az aki „nekem rossz”.
Amikor anyu szembesült vele, hogy valamiért a gyereke különleges, először ijedtséget éreztem rajta. Aggódott azért, hogy ki fog nekem segíteni, mivel ő még nem tud. Mindent megtett, hogy megértsem és fejlesszem ezt a képességet. Ám szerintem a legtöbbet az idő és a tapasztalás segített. Eleinte én is kicsit megszeppentem, de nagyon kíváncsi voltam, hogy „hogy is működik”.
Mire jutottam, valójában hogy is működik? Nos, az információkat nagyrészt fentről kaptam. Először is, mindannyian képesek vagyunk rá, hogy lássuk az égi lényeket. Születésünkkor kapjuk ezt a mennyei ajándékot. Van, aki külső behatások, fiatal lelke, vagy karmikus okok miatt veszíti el a „látását”. Ám ezt a képességet vissza lehet szerezni, én is egy példa vagyok rá. Persze az a ritkábbik eset, hogy így rádöbbennek az emberek, mint én.
Szerintem az Angyaltanfolyamon alkalmazott technika segítségével sokat lehet fejlődni, persze ha az ember komolyan akarja. Én csak ezt a technikát ismerem, de biztos akad még hozzá hasonló. Azt a technikát érdemes használni, gyakorolni, ami első hallásra a legszimpatikusabb. Fontos, hogy ne gondolkozzunk rajta sokat, bízzunk bátran a megérzésünkben, őrangyalunk segíteni fog!
A másik dolog, amit megtanultam, hogy mindenki máshogyan látja az angyalokat, illetve más égi lényeket, úgy, ahogy az illető legjobban el tudja fogadni, és felismeri, hogy igazából kik is ők. Nem kell azt akarni, hogy én most így akarom látni, mert így írták itt és itt. Ha valóban láthatjuk őket, felismerjük, hogy kiről is van szó. Legyünk nyitottak, és bízzunk feltétlenül önmagunkban, és az őrangyalunkban. Az őrangyalunk az, akivel először kell szoros kapcsolatot kialakítani. Ő általában egy olyan személy, aki már életek óta közel áll hozzánk, aki jól ismer minket és az ezélet-beli feladatainkat. Benne bátran, minden helyzetben bízhatunk. Ha még nem látjuk, akkor is bátran kérhetjük a segítségét még a legjelentéktelenebb helyzetekben is. Pl.: ha parkolóhelyre van szükségünk.
Az angyalokkal való mély kapcsolat kialakításában segítségünkre lehetnek földi tárgyak is: az illóolajok és főleg a féldrágakövek, különösen az ametisztet és az angelitet javaslom erre a célra. Ha valaki szeretne többet megtudni ezek használatáról, rengeteg könyv kapható a témában és sok cikket is találhatunk az interneten.
Az elmúlt egy évben az életem 180º-os fordulatot vett. Kezdem átlátni a miérteket, ha valami rossz történik velem, először azon gondolkodom el, hogy mit csináltam rosszul, miben tértem el a kijelölt utamról hogy ennek kellett történnie. Kezdem megérteni az embereket az utcán. Ha ideges valaki, látom, hogy például azért, mert szegény őrangyala már ki tudja, mióta beszél neki, de ő oda sem figyel rá, pedig ez lenne az útja. Ezért szegény angyalka próbál olyan helyzetet teremteni, mikor az adott ember végső elkeseredésében hozzá fordul segítségért.
Rengeteg csodálatos élményben volt részem, varázslatos földöntúli és földi helyekre kalauzoltak el, amilyeneket legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna. És azt is megtapasztaltam, milyen jó érzés segíteni másokon.
Nyáron Olaszországban vulkántúrán vettünk részt. Az út során egy Pompei-hez hasonló, kis városkát, Herkuláneumot is megtekintettük. Mint tudjuk, a várost a római korban vulkánkitörés pusztította el. A 11-es számú házat különös örömmel tekintettük meg, mert mi is 11-es számú házban lakunk. Így egy kicsit közelebbinek éreztük magunkhoz a romot. Engem különösen vonzott az épület egy félreeső, apró kis szobácskája. Valamiért nem tudtam megállni, hogy oda ne menjek, szinte hívogatott. Amikor odamentem, valami különös dolog történt. Valaki a segítségemet kérte. Ordított, hogy mi történt itt, mit akar ez a sok ember az ő házában, hol van a felesége és a szolgálói, mi történt itt… Kétségbeesettséget, félelmet, dühöt, szorongást éreztem. Ezt az érzést senkinek sem kívánom. Ugyanakkor sajnáltam szegény férfit, és segíteni akartam neki, csakhogy az óriási rám zúdított energiáktól, ráadásul negatív energiáktól úgy éreztem, hogy megfulladok. Szó szerint nem kaptam levegőt és majdnem összeestem. Egy szempillantás alatt pergett le a férfi élete a szemem előtt. Láttam azt, amit ő látott életében, és éreztem, amit ő érzett akkor. Láttam a várost, mikor még élettel teli volt, még a kitörés előtt. Láttam és éreztem, mikor a munka miatt gondterhelt volt, vagy mikor gyermeke születése töltötte el örömmel és atyai büszkeséggel.
Így visszagondolva fantasztikus élmény volt, ám akkor azt hittem hogy én is meghalok, olyan rosszul voltam. Rájöttem, hogy nem hagyhatom kiszolgáltatni magam egy zavart és nyugtalan szellemnek, ki kell zárnom őt az aurámból, vagy szegény akaratlanul is bántani fog. Ő nagyon késégbe volt esve, és ki tudja mióta, én voltam az első aki látta és hallotta őt. Nem akart nekem rosszat, csak nagyon kétségbe volt esve. Tudtam, hogy valahogy segítenem kell neki, de nem tudtam hogy. Úgy gondoltam, megkérem az angyalokat, hogy mutassanak neki utat és vigyék fel magukkal a mennyekbe. Eleget szenvedett már itt, neki már igazán nem itt a helye. És valóban segítettek. Mikor elmentek, olyan érzés volt, mintha egy szempillantás alatt egy tonna súlyt vettek volna le a vállamról. Ugyanakkor óriási nyugalmat, boldogságot és hálát éreztem. Még órákkal később sem tudtam magam kivonni az események hatása alól.
Azóta tudom, hogy nem csak az angyalokat látom, hanem az itt maradt szellemeket is. A mai napig nem mindig tudok különbséget tenni köztük, csak azt tudom hogy „nekem jó” vagy „nekem rossz”. De annyira nem is bánom, hisz ugyanúgy tudok velük beszélgetni. Ez volt a legkülönösebb történetem, de még rengeteg más is történt. Kellett már máskor is segítenem az átkelésben, például mikor az iskolánkban meghalt a gondnok, vagy mikor a bécsi uralkodói ház kriptájában jártam. Csak annak segítek, aki azt kéri. Vannak, akik kifejezetten élvezik, hogy itt vannak, főleg a templomokban a papok és apácák. Szeretik tudni a felekezet sorsát és vigyáznak az emberekre. Amennyiben nem ártanak senkinek, nem hiszem, hogy saját akaratuk ellenére el kéne zavarni őket. Főleg azok ragadnak itt, akik hirtelen vagy erőszakos halált haltak. Ők gyakran el is felejtik, hogy hogyan haltak meg. Mint például a herkuláneumi férfi.
Egyszer a buszon ülve arra lettem figyelmes, hogy a busz elején egy olyan 20 éves fiú sétál, és mindenkitől kérdezni szeretne valamit. Aztán mikor meglátta, hogy én figyelem őt, letelepedett mellém. Azt mondta, hogy nem tud felmenni, és hogy segítségre van szüksége. Autóbalesetet szenvedett nemrégiben. Megkérdeztem, hogy nem akar-e elbúcsúzni valakitől, nincs-e valami dolga még itt. Ő pedig teljes magabiztossággal és meglepő nyugodtsággal és kedvességgel mondta, hogy tisztában van azzal, hogy a földi dolgát befejezte, ami a dolga volt azt megtette, és tovább szeretne lépni, csak még nem tudja hogy. Persze hívtam az angyalokat, és mielőtt felment, megkaptam életem első szellempusziját. Őt közvetlensége és nyitottsága miatt nem fogom soha elfelejteni.
A legtöbb szellem sajnos, néha önhibáján kívül nem ilyen. Más lények viszont sokszor nagyon barátságosak, például az atlantisziak. Több hétig egy atlantiszi kisfiúval éltem, sokat fénylabdáztunk együtt, és sokat meséltem neki az emberekről, hogy például miért is kell aludnunk. Mikor meséltem neki, a többi atlantiszi is körbeállt, és ámulva hallgattak. Az égi lények nagyon vonzódnak még a gyertya fényéhez, és a tiszta, magas hangokhoz. Néha szoktam nekik énekelni, és akkor mindig megtelik a szobám (szerencsére szoprán vagyok). De csengettyű, triangulum, vagy a tibeti zenélőtál is hasonlóan működik.
