Bárki felismerheti a pánik tüneteit: a gyermek elsápad, vagy elpirul, szája kiszárad, vizet kér, reszket, úgy érzi gyorsan dobog a szíve, szédül, izzad a tenyere, látszik a félelem az arcán. Mozdulatai és beszéde felgyorsulnak, vagy pont ellenkezőleg: a gyerek szinte ledermed.

A csecsemők még érzékenyebbek a környezetükre: látszik a félelem rajtuk akkor is, amikor elveszítik egyensúlyukat, amikor erősebb a zaj üti meg fülüket,  amikor olyat látnak a televízióban, amire nincsenek felkészülve. Izgalmat, szorongást vált ki belőlük a villódzó tévéképernyő, főleg elalvás előtt.

Ennek kiindulópontja általában a kisgyermek 4-5hónapos kora, és a szeparációs félelem.  Ekkor a gyerek már felismeri, hogy édesanyja, vagy gondozója magára hagyta, és ez okoz  neki lelki traumát. A későbbi félelmek, fóbiák a gyermek élete során szerzett rossz tapasztalatok miatt alakulnak ki: ha pici korában megcsípte egy pók, megijesztette egy sikló, gonosz farkas "támadja" őt egy mesében, akkor ezek az élmények sokáig elkísérhetik őt. 

Ha nem figyelünk kellően a gyermekre, akkor ez a bizonyos „érzékenység” egészen a felnőtt koráig elkísérheti, és könnyen kialakulhatnak nála különböző pszichoszomatikus betegségek. Felnőtt korában sajnos ő is túl aggódó szülő lesz, és félős gyermeket fog nevelni.

Az olyan felnőttek, akik mindig aggódnak, félénkek, tartanak az új helyzetektől, a szerepléstől, a vizsgáktól, nem tudják életük során megvédeni magukat mások ellenében. Nem képesek érvényesíteni a jogaikat, félnek a konfrontációtól, extrém esetben még attól is, ha el kell viselni mások tekintetét. Mondanunk sem kell, hogy ez semmiféleképpen nem jó! Próbáljuk meg már csecsemőkortól nyugodt, békés környezetben nevelni a kicsiket.  Ne tévé előtt altassuk, ne hangos zajra ébresszük. Nem kell persze "burokban" tartani, de ezt megoldja helyettünk a társadalmi környezet: bőven érik őt így is ijesztő, félelemkeltő ingerek.