„Leszünk barátok?”– kislánykorában ezt kérdezte, ha valaki kedves volt neki, és szerette volna vele megosztani a játékait, a gondosan elrejtett cukorkákat vagy az otthonról hozott tízórait. Örökbarátság, vérszerződés, hűségeskü és fogadkozás, hogy egymást soha el nem engedik, hogy történjen bármi, ők akkor is a legjobb barátnők lesznek, amíg csak világ a világ.

„Tudsz titkot tartani?” – suttogta izgatottan, s alig várta, hogy megossza kamaszéletének édes titkait. Kuncogás, nevetés, csínyek, bulik és fiúk, szerelmek. Semmi nem állhat közénk!

„Ugye Te is ott leszel?” – reménykedett a vizsgák előtt, szakításra készülve és a fehérruhás nagy alkalmon is.

„Bármikor felhívhatsz – mondta sietve, és tűkön ült, mikor szólal meg a telefon, hogy kiönthesse a szívét, hogy a gyerek, a férj a háztartás és még az a hülye főnök is... Vigyázott a barátságra, tudta, hogy az, drága kincs. Szerette védeni, óvni, megjavítgatni, vagy akár törötten is megőrizni az emlékeket, az érzéseket. Nem egyszer hallotta, az igazbarátságok gyerekkorban köttetnek, a felnőttekből már hiányzik az őszinteség, a nyitottság és az áldozatvállalás, ami egy ilyen kötelék kialakításához és fenntartásához kell. Valóban, egyre nehézkesebben ment „a barátnőzés”.

Először a csajos bulik, majd a beugrom-hozzád-találkozások maradtak el, s megritkultak az emailek, telefonok is. Hősiesen küzdött, hogy a „munka-család-háztartás” nevű háromfejű szörnyeteg el ne pusztítsa a sokat megélt kapcsolatokat. Új barátságokra már nem volt energiája. Ismerősök, jó szomszédok, kedves kollégák persze akadtak, de az egészen más. Úgy érezte, életének mérföldköveit már lerakta, kikövezett úton jár.

Mígnem egyszer csak elkezdett új utakat keresni, s eközben rátalált a „barátság-kőre”. Most nem kérdezte, lesznek-e barátok, tud-e titkot tartani, csak érezte, hogy valami láthatatlan szál a másikhoz fűzi. Nem tudta, mi az. Beszélgettek, mint akárki mással, ám az innen-onnan előtekeredő finom fonalak lassan gombolyaggá váltak, s ez a szavakból, gondolatokból, érzésekből gömbölyített labda mindenhová utána és vele gurult. Egyre többször gondolt rá munka közben, ha a gyerekeivel játszott, ha főzött vagy mosogatott, ha valami jót látott vagy olvasott. Alig várta, hogy megossza vele élete jó és rossz élményeit, titkait. Nem volt kérdés, hogy megbízhat-e benne, mert úgy érezte, öröktől fogva ismeri. Csodálkozott, hogy is nem találkoztak előbb, hisz sorsuk nemegyszer kanyargott egymás közelében.

„Na persze, az életünk olyan különböző, ő egészen másmilyen! – gondol új barátnőjére elmerengve. – És mégis, mintha saját lényem régelfeledett, elrejtett része lenne. Tükör, amelyben saját magamra ismerek, reflektor, ami a saját utamat világítja meg, hangszóró, amely a saját hangom erősíti fel. S teszi mindezt szeretettel, őszintén, bizalommal…”

Lehetséges volna, hogy felnőttkorban is köttetnek igazbarátságok?