Ülök a padon és nézem a koszos utcát.

Nincs senki, aki szólna hozzám.

Az emberek jönnek-mennek,

Úgy érzik, teszik a dolgukat, sietnek.

Gondolataim elszárnyalnak a magasba,

testem bilincséből lelkem elillan.

Engedek neki utat, hadd menjen,

kell a szabadság, nélküle nincs élet.

Szeretném, ha lelkem örökké szárnyalna.

Nem ismerve tilalmat s határokat.

Bejárna minden szépet és csodát,

Elfeledve a csalódások sorozatát.

De ha eljön ez a pillanat, hát legyen.

Földi létem vége szakad, reszketem.

Reszketem, de kezdődik valami más,

Ami megadja a lelkem örök nyugalmát.

Amennyiben Ön is kedvet kapott ahhoz, hogy közzé tegye saját gondolatait, történetét, vagy versét, akkor várjuk levelét az info@donna.hu címre.