Ötvenöt évvel ezelőtt születtem, egy átlagos, kispesti polgár családba. Apám, még az első születésnapomat sem várta meg, egy kolléganőjével új életet kezdett.

Ekkor anyai nagyanyám lett az „erősebbik nem” a családban. Férfi nélkül, két keserű, boldogtalan nő között töltöttem a gyerekkoromat. Hamar felnőttem: anyám tizennégy évesen dolgozni küldött, egy fuvarozó cégnél helyezkedtem el, mint kézbesítő. Szép voltam, de anyámék belém nevelték a fiúk iránti gyanakvásukat, haragjukat, csalódásukat. Senki nem tetszett nekik, így egy idő után már nekem sem.

A szerelem ennek ellenére, nem tudott elkerülni. Egy festőművészbe szerettem bele, akiről hamarosan kiderült, a valóságtól elrugaszkodott eszméi, gondolatai nem férnek meg az én reális világommal. Nehezen váltunk el, ő később a pszichiátriai klinikák „törzsvendége” lett.

Közben a munka mellett leérettségiztem, gépírást tanultam, lassan felfelé kapaszkodtam. Anyám és nagyanyám még ekkor is figyelték minden léptemet, mindenkiben hibát találtak. A barátnőim lassan elmaradoztak mellőlem, férjhez mentek, családjuk lett.

Harminc körül jártam, amikor beleszerettem egy pilótába. Két évvel később, amikor már magamban házasságot tervezgettem, szerelmem, egy augusztus huszadikai légi bemutatóról, vadászrepülőjével a Duna fölül, egy hirtelen kanyarral nyugat felé vette az irányt, és meg sem állt Olaszországig. A rakparton álltam a tömegben…Soha többé nem keresett, úgy tudom azóta is külföldön él.

Ez volt az utolsó komoly kapcsolatom, beálltam nagyanyám és anyám mögé, a keserű, reményt vesztett nők sorába…

Hiába dolgoztam forgalmas irodákban, elegáns bankokban, valahogy sosem környékezett megy senki. Így utólag tudom, sugárzott rólam a keserűség, a bizonytalanság, az örökös kétség.

Amikor nagyanyám meghalt, anyám vette át a családfő szerepét, noha ő ekkor már nem dolgozott. Én tartottam és tartom el ma is el mindkettőnket. Az idő persze engem sem kímél, hiába nem született gyerekem, a testemen látszanak az évek, az arcomon pedig nyomot hagyott a reménytelenség.

Anyám idős, beteg, nélkülem már az utcára sem tud kimenni. A munkám sosem okozott különös örömet, nagy házunk fenntartása is egyre nehezebb. Barátnőm nemigen akad, van egy kolléganőm, akivel időnként színházba, kirándulni járok, ha az unokáinak éppen nincs rá szükségük. De a kikapcsolódás perceit anyám türelmetlen telefonjai zavarják meg örökké: mikor érek már haza, vár a házimunka.

Gyakran merengek, mi történt volna, ha apám nem hagy el minket, ha nagyanyám és anyám boldog nőként élik le az életüket, ha nem kellene felmenőim boldogtalanságát cipelnem egy életen át, ha csak egy kicsit is a sarkamra állok néha, és élem a SAJÁT életem. De nincs több ha, a sikertelen nők klubjának tagja lettem.

Bogi

(nem valódi név, a levélíró kérte, hogy kiléte titokban maradjon, természetesen a fotók is csak illusztrációk– a szerk.)