Természetesen nincs jó válasz, mindkét nő ugyanabban a cipőben jár. Évi három éve van együtt a párjával, kezdetben sokat beszélgettek, nevettek, tervezgették a közös jövőt. Azaz csak Évi tervezgetett: esküvőt, közös lakást, gyerekeket. István hallani sem akart róla, így hát szép lassan elmaradt ez a téma. Aztán sorra a többi is. Lényeges dolgokról már nem vitatkoztak, de egy-egy fotel mellé dobott zokni, a középen megnyomott fogkrémes tubus láttán felszikráztak az indulatok, és egyre gyakrabban vérre menő veszekedésbe torkolltak a közös esték. Panni tizenöt éve él a férjével nyugalomban. Igazából nem is beszélnek egymással. Férjura nyolc körül ér haza a munkából. A házastársi puszi után az első, és tulajdonképpen egyetlen kérdése, hogy mi a vacsora. Sem a válaszra, sem a tálcán elé rakott ételre nem figyel, megbabonázza a tévéképernyő. Mi volt az irodában? – próbálkozik az asszony, csak úgy megszokásból. A válasz mindig ugyanaz: Semmi.

A szakemberek ezt a jelenséget nevezik kommunikációs zárlatnak, vagyis amikor a felek között részben vagy teljesen megszakad az igazi párbeszéd. A zárlat jele lehet a munka utáni pihentető tévézés, a háttér-televíziózás, a rutinbeszélgetések, a csend, az elhallgatás, vagy épp ellenkezőleg az is, amikor a legapróbb kérdésekből is heves vita támad. Ha a lényeges üzenetek nem mennek át a felek között, az előbb-utóbb a kapcsolat megromlásához vezet. Persze, így is le lehet élni az életet, de nem biztos, hogy érdemes. Sajnos a kommunikáció helyreállítása nem egyszerű és nem könnyű feladat, gyakran pedig már nem is lehetséges. A siker a pár egymáshoz fűződő kapcsolatától függ, van-e bennük elég érzelmi tartalék és kellő bátorság. A sebek feltárása ugyanis nem veszélytelen, az addigi „langyos víz” éppúgy felforrósodhat, mint kihűlhet.

Ha a szándék megvan, még akkor is vár ránk néhány zsákutca. A válságot ugyanis nem oldhatjuk meg kirándulással, luxusnyaralással. Hiába jó utazni, ez a kellemes élmény nem sugárzik át a kapcsolatra, önmagában nem oldja fel a konfliktust. Minthogy a gyerek vállalása sem hozhatja rendbe a kapcsolatot. Gyakran előfordul az is, hogy a házastárssal szembeni érzelmeket vagy azok hiányát a gyerekre vetítjük. Elképzelni sem lehet, milyen károkat okozunk gyermekeinknek akár a rosszul címzett gyöngédséggel, akár a „Te is olyan vagy, mint az apád!” típusú indulatkitörésekkel. Máshol, másnál keresni vigaszt – ez sem oldja meg a problémát. Amint az sem, ha az egyik fél – legtöbbször mi, nők – feláldozzuk magunk, mondván, hogy „nekünk így is jó.”

<> Mit tegyünk hát? Vizsgáljuk meg először is, hogy tényleg meg akarjuk-e változtatni a kapcsolatot, felvállaljuk-e a „sebtisztítás” fájdalmát. Ha igen, kérdezzük meg a párunk, ő is akarja-e. Ez már elindíthat egy őszinte, tényfeltáró beszélgetést. Ha mégsem, ne várjunk a csodára, forduljunk szakemberhez! Ne ódzkodjunk a segítségkéréstől, gondoljunk arra, hogy a mosógépünket sem tudjuk egyedül megszerelni…