Mikor kislányok voltunk, mindannyian hercegnők akartunk lenni, mindenki rózsaszín habos ruhában és csillogó koronával akarta várni a szőke herceget, aki feleségül veszi, majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk. A mai kislányok sem akarnak egyebet. Azért mégis van némi különbség: a mi álmainkra még nem épült egy egész iparág. Manapság azonban a gyerekeket folyamatosan bombázzák a csillogó babákkal, ruhákkal, sminkekkel. Vajon ez jót tesz a fejlődésüknek?
A kislányos anyukáknak már így is rengeteg félelmetes dologgal kell megküzdeniük. A kislányok körében egyre gyakoribb a depresszió, az evési zavarok és a hasonló mentális és lelki eredetű problémák, melyek az egyre jobban rájuk nehezedő társadalmi nyomás miatt jönnek létre. De mi van a hercegnő-őrülettel?
Peggy Orenstein, aki a Newsweek magazin egyik tanácsadója és számos, a lányok önértékeléséről szóló könyv szerzője, most saját tapasztalatait foglalja össze új könyvében, melynek címe: Csipkerózsika megette a lányomat. A könyvben Peggy leírja hogyan vált az építőkockázó, rajzolgató türelmes kislányából egyik óvodai napról a másikra vérszomjas, rózsaszínmániás, hisztiző kishercegnő.
„Jól emlékszem, mikor először vittem oviba. Büszke voltam rá, hogy nem sír, csak a hóna alá csapta a Thomas, a gőzmozdonyos uzsonnadobozát és rohant az új pajtásaival játszani. Nem gondoltam volna, hogy egy hónap múlva ordítani fog, miközben megpróbálom ráadni a farmernadrágját, hogy ő márpedig hercegnő-ruhában akar oviba menni.”
Peggy rövidesen rájött, hogy az új keletű mánia nem csupán a gyerekek körében él. A szülők, főleg az anyukák jó része abnormálisan sokszor öltözteti hercegnőnek így vagy úgy a kislányát, aggatja tele strasszokkal és rak a fejére tiarát. Ez az élmény sokkolta Peggyt. ”Rájöttem, hogy ez nem más, mint a gyerekek saját jellemfejlődésének elnyomása. Rájuk erőltetik a hercegnő-ruhákat, otthon rózsaszín cukorkavilággá változtatják a szobájukat, a tévéből más se folyik, mint a hercegnős és sztár énekesnős filmek és mesék, és ezek után a szülők megdöbbennek, hogy a lányaiknak önértékelési zavarai vannak 12 éves korukra.” – írja könyvében.
„Olyan bálványokat mutogatunk nekik, akik tökéletesek, szépek, de nem kell hogy különösebben okosak legyenek. Nem érzik ezt visszalépésnek? Nem az lenne a normális, hogy a kislányok a mesevilág mellett olyan az élethez szükséges dolgokat is elsajátítsanak, mint a főzés, vagy olyan hobbikat, melyekkel később is tudnak majd foglalkozni?” Való igaz, hogy szinte egyáltalán nem lehet már látni a boltok polcain készségfejlesztő, életre tanító játékokat. Mindent elöntöttek a hercegnők és a beszélő pónilovak. Ezek a játékok azt az érzést kelthetik a kislányokban, hogy ilyen a valóság.
Ez a kép pedig tartható is egészen akár a középiskola végéig, bár sok kislány már hamarabb kiábrándul, de képzeljük csak el, hogy mekkora törést szenved el egy lány önbecsülése, mikor az iskolából és a szülői háztól elkerülve rájön, hogy nem minden rózsaszín. „Nem minden Hannah Montana és ő sem hercegnőbb a többi lánynál.” Ilyenkor pedig jönnek a problémák. A lányok először saját magukat fogják okolni, amiért nem olyan tökéletes az életük, ahogyan azt elképzelték maguknak. A szülők pedig ilyenkor már vagy nincsenek ott, vagy hitelüket vesztették a gyerek szemében.
„Szerencsére erre a kiábrándult állapotra is van megoldás, hiszen kitermelte a média a Paris Hiltonokat és Kim Kardashianokat, akik ugyanolyanok, mint a hercegnők, csak már felnőttek, így a hintót felcserélték csillogó autókra, a bálokat pedig féktelen bulikra. Ez egyvalamire tanítja meg a gyerekeinket: Hogyan legyenek sekélyesek és narcisztikusak.”
A könyv, talán pont Peggy kiábrándultsága miatt, bővelkedik a szókimondó értékelésekben, de ez sajnos mit sem von le igazságértékükből. A kislányok önértékelési zavarai jól láthatóak bármely közösségi portálon nézelődve.
Az egyik legnagyobb felelősként a médiát nevezhetjük meg, hiszen mindenhonnan ömlenek a gyerekekre a rózsaszín cukormázas hirdetések. Egyetlen szombat délelőttöt nem tud úgy végigtévézni a gyerek, hogy két mese között ne reklámoznának neki ötszázféle babát, hajcsatot vagy csillogó kiegészítőt. Így a szülők felelőssége maradt, hogy a földön tartsák a kislányokat, ami bizony korántsem egyszerű.
Peggy azt ajánlja, hogy ha lehet, csökkentsük minimálisra a „hercegnős” kiegészítők vásárlását és igyekezzünk olyan játékokra költeni inkább, melyeknek haszna van. Minél hamarabb értessük meg a kislányokkal, hogy nem az a szép, aki tökéletes, hanem az, aki tisztában van önmagával. Nem könnyű ez, hiszen a szülőknek ott van a munkahely, sokszor a többi gyermek, akikre figyelni kell, de sok későbbi problémától óvhatjuk meg kislányunkat, ha nem engedünk folyton a hercegnős hóbortoknak.
„Nem eltiltani kell a gyermekeket a Barbie babáktól vagy a hercegnős filmektől, hanem meg kell értetni velük, hogy az nem a valóság. Minél idősebbek, annál kevésbé tesz jót nekik, ha nem tudnak különbséget tenni a kettő között.” – foglalta össze tapasztalatait Peggy.
