Mint első cikkemben írtam, nem volt egyszerű gyerekkorom ezért kellett 15 éves koromban elkezdenem dolgozni. Szüleimmel sosem volt jó a viszonyom ennek okára ők nem adtak magyarázatot. Apám kitagadott, amikor nem azzal az emberrel kötöttem össze az életemet akivel ő szerette volna. Anyám is tűzzel vassal küzdött, hogy tönkre tegye kapcsolatunkat. A miértekre sosem válaszoltak és egy idő után feladtam a küzdelmet, hogy megkapjam a választ.

Amikor a házat vettük vidéken, nem volt időnk mindennek utána járnunk. Két hetet kaptunk az önkormányzattól, hogy megoldást találjunk, különben elveszik tőlünk a gyereket. Ha nem ijesztenek ránk és mi nem a félelmünkben, kapkodva döntünk, másképpen történt volna minden, ebben biztos vagyok. Akkor viszont az az egy hajtott bennünket, hogy megoldást kell találnunk, nagyon gyorsan. Hosszú éveket töltöttünk vidéken olyan körülmények között amit senkinek sem kívánok és nagyon sokszor csak magunkra számíthattunk.

1996 februárban sikerült vissza jönnünk Budapestre. Itt is albérletben laktunk, de már könnyebb volt, mivel párom normális munkát talált. Április környékén derült ki első szülött lányunkról, hogy beteg. Hosszú évek után derült ki a pontos betegsége, amelyet egy Canadai genetikai labor tudott csak diagnosztizálni. Ennek megvalósításában egy helyi alapítvány segített, mert a közel félmillió forintot – ennyibe került a vizsgálat –, önerőből nem tudtuk volna finanszírozni. Az eredmények megszületése után közölték velünk a szomorú híreket ezzel a betegséggel kapcsoltban, és elmondták, jól tettük, hogy nem egyeztünk bele a fölösleges műtétekbe és fájdalmas vizsgálatok sokaságába. Gyermekünk csak annyit tud, hogy sajnos egy idő után kerekes székhez lesz kötve. Mikor ezt elmondták neki – elég drasztikusan –, ragaszkodott hozzá, hogy legyen még egy kistestvére.

Vállaltuk a rizikót, és 2000.07.25-én megszületett negyedik gyermekünk. Lányunk nagyon boldog volt és azóta is egy életvidám emberke. Hálásak vagyunk a sorsnak, mert az orvosok azt mondták talán a 15-ik életévét még betölti és már a 18-nál tartunk. Nem tudjuk elfelejteni az orvos szavait, így  minden nap egy ajándék, de itt van és ennél nincs fontosabb.

Mea Culpa: Annyira elvoltam keseredve a cikk megírásakor, hogy megfeledkeztem azokról, akik a mindennapi életünkben mellettünk vannak. Igen, a barátokról! És nagyon szégyenlem magam ezért! Mert nélkülük a mi erőnk kevés lett volna a problémák megoldásához. KÖSZÖNET NEKIK MINDENÉRT!!! Az utóbbi néhány évben egy ember volt, és van, akire éjjel nappal számíthatunk: KRISZTINA! NEKED KÜLÖN KÖSZÖNET A SOK SEGÍTSÉGÉRT!

A cikk megjelenése óta lassan, de elkezdtek rendeződni gondjaink. Munkám még nincs, de részt vehetek átképzésben és ezzel tovább léphetek. Nagyon hálás vagyok nektek mindenért, még egyszer nagyon köszönöm!

M-né S. Katalin – Nyulmam

Kapcsolódó levél: 

$$1298$$