Egy teljesen átlagos család középső gyermeke vagyok. Volt egy kishúgom, aki 7 évesen leukémiában elhunyt, de anyunak ottmaradtunk mi ketten, a bátyám és én, aki miatt folytatnia kellett. .. Ma már anyaként én nem biztos, hogy végig tudtam volna csinálni, de édesanyám nagyon erős asszony. Ha már anyukám jellemzésénél tartunk, igen, erős és kemény asszony, elvekkel, amelyeket soha nem adna fel, makacs, abszolút nem kompromisszum kész, a szeretetet gondoskodásban kimutató ember. Itt meg is állnék egy pillanatra, nem biztos hogy értitek mit akarok ezzel mondani.. Anyám mindig odaadóan gondoskodott rólunk: tiszta, szép ruha, kimagasló tanulmányi eredmény, családi kirándulások, nyaralások, szakkörök, zeneiskola, szavalóversenyek, és még sorolhatnám mi mindenben volt részünk gyermekkorunkban. Egyetlen dolog hiányzott "csak" az életemből, a feltétel nélküli szeretet. Nem emlékszem ölelésekre, simogatásokra, esti odabújásokra, csak úgy spontán "szeretlek-ekre", puszikra, az akkor is szeretlek, ha most haragszom rád mondatokra, az éjszakai titkos beszélgetésekre pasi ügyben (apunak nem kell tudnia)stb. Nem emlékszem, mert nem voltak.

Voltak viszont: -addig nem állsz fel az asztaltól, amíg nem eszed meg az összeset; - addig nem mész játszani, míg szóról szóra fel nem mondtad a leckét; - nem barátkozhatsz vele, mert már az anyja is utcasarki volt; - nem találkozhatsz vele, mert nem hozzád való; - nem mész szórakozni, mert megtéplek; - ez sem való hozzád, mert nagyképű a családja; - ezekhez nem mehetsz fel játszani, mert utálom a családját; - ez nem jöhet ide soha többet, mert nem köszönt elég hangosan, és különben is ismerem a fajtáját, és még hosszan sorolhatnám. Szerintem nem lepődtök meg azon sem, hogy mikor már "barátom" lett, én az ő szemében mindenféle mocskos k...va voltam (igen ,kb.15 évesen). A nyomást nem bírtam sokáig, 17 évesen, az akkori nagy szerelmemmel elszöktem otthonról, és hozzájuk költöztem, a családjához. Anyám nem keresett, sőt egy vagy másfél éven keresztül nem beszéltünk, nem is találkoztunk. Fontosabb dolga is volt, éppen váltak apámmal a sok évig tartó (21) rossz házasságuk után. Apám pl. ezt kapta meg: "soha nem szerettelek, csak gyerekeket akartam, és te voltál kéznél." Ez pont az érettségi időszakomra esett, de megcsináltam, egyedül is. Soha nem vágytam másra, csak hogy szeressenek, feltétel nélkül, önzetlen módon. Sajnos az akkori barátom, míg én otthon tanultam, eljárt szórakozni és persze csajozott is, mindegy, vége lett… El kellett jönnöm, csak nem tudtam hová.

Ebben az időszakban ismertem meg a jelenlegi férjemet, akinek szerelme, mint derült égből a villámcsapás ért. Megpróbáltam hazamenni, anyám 1 éjszakát engedélyezett nekem otthon mondván: ha már egyszer onnan elmentem, ne zavarjam meg az ő nyugalmát, végre apámtól is megszabadult, éppen hogy megnyugodott, nincs ott keresnivalóm. Természetesen újabb költözködés jött, most az új szerelemhez, egy boldogabb élet reményében. Nagyon szerelmesek voltunk, és nagyon boldogok. Ő nagyon szegény családból származik, 8 testvérrel, alkoholista szülőkkel. Egy szobában éltünk, a házban 13-an... Gondolhatjátok, nem volt leányálom, de akkor voltam a világon a legboldogabb, mert szerettek, nagyon és feltétel nélkül. Ide ebbe a kis szobába született meg a kislányunk, akit bármilyen furcsa is lehet számotokra, de terveztük és nagyon vártunk. Ekkor még csak 20 éves voltam. Nem szeretném nagyon bő lére ereszteni, nagyon sok mindenen keresztülmentünk együtt, 2 év múlva egy önkormányzati bérlakásba költözhettünk, és végre önálló életet kezdhettünk, csak mi 3-an. Boldog évek következtek, nem volt semmink, az utolsó bögréig mindent magunk vettünk meg, támogatást soha sehonnan nem kaptunk, de nem is vártunk. Tudjátok, amit saját maga szerez vagy vesz meg az ember, az sokkal nagyobb értékkel bír számára. Nagyon sokat dolgozott a férjem, míg én itthon voltam a picivel, mindent megtett, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben. Aztán én is dolgozni kezdtem, és elindult a robot mindkettőnk részéről, hiszen rengeteg vágyunk volt még, amiket szerettünk volna elérni. Sajnos egy idő után belefásultunk a mindennapok gondjaiba, férjem bár szeretett nagyon, de nem volt talán ereje ezt kimutatni, és én úgy éreztem, megint egyedül vagyok. Nem kaptam meg az odafigyelést, törődést, amire mindig is vágytam, valahogy úgy éreztem megint nem szeretnek. Próbáltam, többször próbáltam neki elmondani, hogy hogyan érzek és mi bánt, de talán nem vette észre, vagy nem is gondolta, hogy ilyen nagy baj van a kapcsolatunkkal. És ahogy az sajnos már-már klasszikussá válik a munkahelyemen volt valaki, aki tárt karokkal várta, hogy nála vígasztalódjak... Igen, megtettem... Megcsaltam őt, akit annyira szerettem mindig. Természetesen hamar felismertem, hogy mekkorát hibáztam, de az időt ugyebár nem lehet visszafordítani. És megkezdődött a pokol.

A párom nagyon jó ember, nagyon nagy szíve van, és rettenetesen érzékeny. Mondanom sem kell, miután elmondtam neki a történteket, teljesen összeomlott... Éjszakákon át csak sírt, nem aludt, nem evett, lefogyott stb. Én pedig a bűntudattól ugyanezt éltem át. Láttam micsoda fájdalmat okozok egy embernek, láttam a szenvedését, a lemondást, kilátástalanságot a szemében nap, mint nap. Láttam, ahogy tönkremegy miattam egy ember élete. Ahogyan ő felnőtt, amilyen közegből ő kikerült, semmi más öröme nem volt az életben, csak én és a kicsi lánya. Én ezt vettem tőle el. A bizalmat, a biztonságot, a hovatartozást, az élni akarást, mindent. Együtt maradtunk, megbocsájtott, de olyan mély sebeket okoztam neki, amelyek talán sosem gyógyulnak be… Én a bűntudattól marcangolva és a felismeréstől, hogy egy botlás mit okozhat annak az életében, aki csak érted él, az elkövetkező 4 évben mindent megtettem azért, hogy bebizonyítsam, érdemes vagyok arra, hogy velem maradjon. Teljesen feladtam magam, a természetem, a viselkedésem, minden-minden megváltozott. Eltűntek a barátok, a család, az ismerősök, mindenkit kizártam az életemből, hogy csak őérte legyek. Nem mentem egyedül sehova, mindig attól rettegtem, biztosan fájna neki minden egyes pillanat, amit nélkülem tölt el, mert nem tudja hol vagyok, mit csinálok, hiszen a bizalmát elvesztettem. Voltak szép napjaink, heteink, de mindig visszajött, visszatért a fájdalom, az elkeseredettség nála, és nálam, mert tudtam, ezt én okoztam. Minden egyes összezördülésünk vége ezzel zárult, mindig a fejemhez kaptam mit tettem. Nyeltem, tűrtem, és tűröm ezt még ma is, mert szeretem, és tisztában vagyok a tetteim súlyával. Itt talán véget is érhetne történetem, de sajnos folytatása is van még kedves olvasóim.

Mert az én szerelmem kb. fél évvel ezelőtt szintén megbicsaklott. Ő nem mondott el nekem semmit, magamtól jöttem rá, és azt hiszem még időben. A lánnyal, aki nálam majdnem 10 évvel fiatalabb már régen ismertük egymást, hiszen a közös barátaink voltak a párjával együtt. 2 éven át velük nyaraltunk, összejártunk, szórakoztunk, stb. Ismerte az életünket, ismerte, látta a kislányunkat felnőni, mégis úgy döntött, megkaparintja az én férjemet magának. A férjemet, aki érzelmileg ingatagnak, megsebzettnek, megalázottnak érezte magát még így 4 év elteltével is, bárhogyan próbáltam rendbe hozni. Nem volt nehéz dolga. Igaz, nem jutottak el tettlegességig (ugye értitek, mire gondolok) csak érzelmi szinten volt még a dolog köztük mikor közbeléptem. Igen, nem is akárhogyan, mint egy hisztérika, az elmúlt évek minden csalódásával, haragjával, bűntudatával, félelmével. Nem tudtam elfogadni, hogy ez a férfi mást szerethet, másra gondolhat miközben velem él. El akart válni, itt akart hagyni minket, sírva könyörögtem a lábainál, hogy ne tegye ezt, nem teheti velem... Kikészültem. Azt mondta, már le akarta zárni, mikor én rájöttem, mert tudta, hogy nem tudja ezt megtenni velem, de én nem engedtem, bárhogy kérte, hogy ez ne tudódjon ki, hiszen nem volt köztük semmi fizikai, de én nem engedtem ezt meg neki, vihart kavartam, botrányt csináltam, toporzékoltam. És pont ő? Éppen vele? Természetesen a munkahelyemen is helyt kellett állnom mindeközben. Talán eddigi életem legnagyobb fájdalmát éltem át. Az elmúlt 4 év minden odaadása, lemondása, szeretete nem ért semmit, minden hiábavalónak tűnt. Végül persze megbeszélték, hogy itt hagyják abba, ami még el sem kezdődött, és lezárták a dolgot kettejük között. A lány, azonban jó pár hónapig még nem adta fel, e-mailekkel , sms-ekkel bombázta, és én lassan belebetegedtem. Pánikbeteg lettem, a gyógyszeres kezelésemet a napokban kezdik el. Nem tudom feldolgozni ezt az egészet, nem értem, hogy történhetett meg, nem bízom már én sem benne. Minden pillanatban, amikor nem vagyok itthon azon rágódóm, vajon beszélget-e vele éppen, vagy gondol-e rá. Persze nagyon sokat beszélgettünk a férjemmel, újrakezdtünk mindent, de nagyon félek tőle, hogy a házasságunk már sosem lesz a régi, már sohasem leszünk olyan felhőtlenül boldogok, mint egykor. Rettenetesen szeretem és tudom, érzem, hogy ő is szeret, de sem ő, sem én nem tudjuk túltenni magunkat a sérelmeinken. Ami a kapcsolat alapja, a bizalom, elveszett.

Ami megmaradt nekem, az az önvád, hiszen tudom jól, ha én annak idején nem botlok meg, ez sohasem fordult volna elő velünk... A hűtlenségem ára, tehát ez esetben a közös életünk. Mindhármunk élete, amiben begyógyíthatatlan sebek tátongnak. Nem, az idő nem segít...