Ekkor fájdalmamban és elkeseredésemben azt mertem neki mondani:
- Egy évig nem puszillak meg!
Másnap – mivel szerencsére nagyobb baj nem történt – már engesztelt volna anyám, de nem hagytam. Hajthatatlan maradtam egy egész álló éven át. Pedig jött a szülinap, karácsony, kedves családi alkalmak, de én nem voltam hajlandó többé puszit adni édesanyámnak. Kipróbált ő minden fortélyt, hogy ölébe vonjon, és babusgasson, de én ígéretemhez váltig „hű” maradtam.
Annak ellenére, hogy éreztem, hogy nem csak Neki fáj ez az engesztelhetetlenségem, számomra is egy lelkiismereti csapdát jelentett az, hogy foglya lettem egy olyan ígéretnek, amihez tartani akartam magam, próbára téve az akaraterőmet, az önfeledt anyai szeretettel szemben.
Eltelt az egy év. Melyikük is győzött? Egyikük sem! Rájöttem már akkor, hogy azzal, hogy mást büntetünk, mi magunk kerülünk büntetésbe. „Nem nyafognék, de most már késő…” írja József Attila a „Mama” című versében…
Igen, mennyi anyai öleléstől, cirógatástól estem el, és lehet, hogy közeledés helyett ez a makacsságom végleg eltávolíthatott szüleimtől… aminek az akkor nemigen érzett sebe most fáj igazán. Jaj de csókolnám, puszilnám édesanyám arcát, most „visszamenőleg” is abban az egy évben!
„Az első pofon a legnagyobb, a többit lassan megszokod”- énekli az LGT. Nem véletlen, hogy egyik küzdősportban sem engedélyezik a nyitott tenyérrel való ütést, főleg az arcra, mert az rendkívül megalázó!
Bizonyára ezt a megalázottság érzést próbáltam kisfiúként, ezzel a súlyos ígérettel visszaadni. Azóta tudom már, hogy az érzelmekben a harag rossz tanácsadó, és a lelki adok-kapok csak még nagyobb válságok forrása lehet. Az ígéreteinket - amiket hirtelen felindulásból, felelőtlenül tettünk – igenis, meg lehet szegni, ha általa a szeretetünk tud diadalmaskodni a hiúságunk, akaraterőnk fitogtatása helyett.
A rizsfelfújt pedig azóta is, az elmúlt ötven évben ilyen lelki emlékek hordozója számomra.
- Mátrai István -
